Csata közben, az ellenség teljes megsemmisítéséig, a zsákmánnyal nem törődtek.
Az alakulatban végzett hadmozdulatok fegyelme mögött erkölcsi magatartás volt. A vezér személyes példamutatása, a személyéhez fűződő hűség, a rendíthetetlen elszántság formáltak hadat, a mesterségüket értő harcosokból. Ezek a harcosok, akár a farkasok, szánalmat nem ismertek és nem kértek. A török népek hősi eposzai és mondái a pusztákon nyargaló farkasokként dicsőítették a harcosokat. Sajátos hangnemben őrizte meg a Cirill-legenda a magyar harcosok hasonló dicséretét. Azt mondja ugyanis, hogy a térítőt megpillantó magyarok farkasok módjára üvöltöttek. A legenda jámbor szerkesztője ezzel persze nem dicsérni akart, szándéktalanul, ősi szokást őrzött meg számunkra. A török és a törökös műveltségű népek szent állatnak tartották a farkast: mondabéli ősatyáikat, a sebek borította fiútestvéreket, egy nőstény farkas nevelte fel a pusztaságban. A farkas üvöltésének utánzása a pogány harcosok fohásza és csatakiáltása volt. Kozmikus hatalom segítségét kérték zord életük súlyos pillanataiban. Bölcs Leó császár elvégezte a pogány harcosok hadierényének minősítését, amikor egybevetette a Krisztus nevével harcba szálló bizánci katonákéval. Akik az első adandó alkalomkor, elhagyva a becsület mezejét, a prédára vetették magukat. A farkas ősanya hangját hallató pogány magyar harcosok a győzelemig vagy a bukásig a harcmezőn küzdöttek. –A Cirill-legendából azt is megtudjuk, hogy miután a magyarok felismerték a szent embert, nagy tisztelettel közeledtek hozzá. Hiteles története annak, hogy a térítőket tisztelettel fogadták.