Előző
44. oldal

Az augsburgi csatát két tényező avatta a magyarokat megsemmisítő, korszakos német győzelemmé. Egyrészt Ottó király trónjának 955. évi megszilárdulásával megindult a nagy uralkodó dicsőítése, ami csak fokozódott császárrá koronázása, 962 után. A propagandát maga Ottó indította el az Isten adta győzelemről szétküldött proklamációval. A propagandának a továbbiakban fontos eleme volt a magyarokon vett győzelem nagyítása, ami két tódításban nyilvánult meg: egyrészt a magyar sereg létszámának a sokszorosára való nagyításában, másrészt a megsemmisítő győzelemnek a Lech mellé helyezésében, ahol Ottó is jelen volt. Ezt a tendenciát tükrözi még a realitás határai között a Salzburgi Évkönyv következő években bejegyzett adata: "a magyarok legnagyobb serege meg-öletett Bajorországban a Lech mellett". Egy Sankt Gallen-i évkönyvíró már 100.000 emberből álló magyar sereg legyőzéséről beszól, a Kaiserchronik szerint pedig a 128.000 magyart 26.000 német győzte le. Ha figyelembe vesszük, hogy 870 körül a magyarok fejedelme 20.000 lovassal vonult ki, és a bremitai csatát eldöntő magyar haderő létszáma 5.000 fő volt, továbbá, hogy a Lech-mezőről még sikerült a magyar sereg zömének sietve elvonulnia, akkor Ottó győzelmének nagyítása nyilvánvaló.
A másik tényező, ami a győzelmet egyedülállóvá fokozta, az a néhány év elmúltával észlelt jelenség volt, hogy a magyarok nyugati hadjáratai ezzel abbamaradtak, sőt még bosszuló betörésre sem került sor. A nyugati krónikások pedig ebből azt a logikus következtetést vonták le, hogy a magyarok azért nem táma4nak, mert mind elpusztultak a csatában. Hogy mekkora volt a magyarok vesztesége, arra az első feljegyzők nem tértek ki. Nem is tudhatták, hogy a Lechtől az Ennsig különböző területeken hány magyar esett a, még kevésbé sejthették, hogy mennyi tért belőlük haza a folyókat átúsztatva. Az egykorú Sankt Gallen-i feljegyzés. szerint a 100.000 magyarból "sokan" vesztek ott. Az Ottó dicsőítésére tollat ragadó Widukind corvey-i szerzetes gesztájának 967-ben lezárt részében már így fogalmaz: "egy sem tudott megmenekülni, vagy csak kivételesen." A 12. század közepén, Freisingi Ottó krónikájában merült fel az az állítás, hogy csak "hét magyar" menekült meg a csatából, és ez a vélemény utat talált több 12. századi német évkönyvbe, sőt a 13. századi Magyar Krónikába is.