Előző

15. oldal

Következő

A honfoglalás pillanatában Erdély és a Maros alsó völgye még Bolgárország végeinek számított, s így erre is vonatkoztatható a Fuldai Évkönyvek azon megjegyzése, hogy a honfoglalókon vett bolgár győzelem után a bolgárok és magyarok még "több ütközetet vívtak egymással". De amint a besenyők nem tudtak ellenállni a menekülő úzoknak, s a magyarok a menekülő besenyőknek, úgy omlott össze minden bolgár ellenállás Erdélyben és a Maros síkságán. Ugyanakkor a bolgár-szláv alapnépesség a helynevek tanúsága szerint többfelé helyben maradt, és bizonyára itt maradtak a sóaknákban dolgozó sóvágók is.
A magyarok Etelközben hozzájuthattak tengeri sóhoz. Minden törzsfő egy-egy folyó mentén vándorolt, amely a tengerpartra vezetett, s itt a turzásokkal elrekesztett himánokból a mongol kori utazók szerint még kivitelre is lehetett sót fejteni. Etelköz kiürítése után viszont a magyarok számára életszükségletté vált a sóbányák birtoklása.
A magyar őskrónikában feljegyzett régi hagyomány szerint az Erdélybe menekült hét törzsfő a medence védettebb oldalán hét földvárat épített magának. Noha e történetben a hőt vezérnek és Erdély Siebenbürqen, "hét vár" nevének összekapcsolása népetimológia jellegű, a valóság nem állhat messze az előadottaktól, mert a hőt törzs népe nagyrészt itt költözött be, és egy időre itt szállt meg. A Kárpátokon belüli magyar várak sorának a Kárpátokon túl a besenyők Dnyeszter-parti erődsora felel meg, amiről Konstantin császár számol be. Ezeket a besenyők nyilván a magyarok ellen építették ki régebbi romok felhasználásával. Erdélyben egy-egy törzsfő maga és népe oltalmára római romok és bolgár sancok felhasználásával épített várat, s hozzá egy-egy sóaknát is igyekezett biztosítani. Dósakna, Szókakna, Kolozsakna, Tordaakna, Kis-akna és Vizakna az Árpád-korban Is egy-egy vár tartozékaként működött, s ismerve a só életfontosságú szerepét, az aknák elosztását a törzsfők között az első, ideiglenes megszállás (895) idejére kell visszavezetnünk.