Előző
5. oldal

Mindamellett ez a juh bizonyos származási kapcsolatban lehetett a pödrött szarvú rackával, éspedig mind a racka, mind pedig a magyar juh (nevezzük most már így; mint kiderül, joggal) azonos származású, egyazon csoportba tartozó. A legkorábban feltűnt ősrackák a Kr.e. 4. évezredi Egyiptomból és Mezopotámiából ismertek, s jellemzőjük a durva, szőrökkel kevert gyapjú és az erősen csavart, vízszintesen álló szarvak. Ezek az ősrackák ezer év múltán már a Levantén és Anatóliában is feltűntek és eljutottak Iránba, a türkmén sztyeppékre és a Kaspi-tenger mellékére is.
Száraz és meleg területek állatai voltak és délkeleti kapcsolatok révén jutottak el a vándorló magyarokhoz is, akik az új hazába is elhozták őket. Különösen Árpád-kori csontanyagból ismerjük töredékes leleteiket és M. S. mester Kálvária c. oltárképén legjobb középkori ábrázolásukat is. A dugóhúzószerűen csavarodott szarvú racka juh (mely ezen a néven szerepel máig is) csak a 16. században tűnik fel, valószínűleg tudatos tenyésztés eredményeként, a tenyésztők azonban még a 19. század második felében is számon tartották, hogy a fajta nem azonos az ősi magyar juhhal. Amikor 1864-ben Debrecen város tanácsa bizottságot küldött ki a Hortobágyra a legelőterületek kijelölésére, a határozatában világosan megkülönböztette a rackafajtát a (nyilván ősi) magyarjuhtól.
A sertés lényegesen kisebb jelentőségű volt az előbbi fajoknál, bármind a honfoglalás kori temetők, mind pedig az Árpád-kori települések anyagában csontleletei kétségtelenül megtalálhatók. A Hankó B. által elsősorban történeti és néprajzi adatok alapján leírt nyolc régi magyar sertésfajta előfordulása kevéssé valószínű, különösen az állattartás akkori szintjén és egy kevésbé jelentős háziállatfaj esetében. Ezek a fajták nyilvánvalóan csak földrajzi tájfajták, melyek a kiindulási alapot képező tenyészanyag, a földrajzi környezet és a táplálék közti különbség hatására térnek el egymástól.