Előző
4. oldal

Csonttanilag Tiszalök-Rázomról (11-13. század) lehetett ilyeneket először kimutatni, ábrázolásaik pedig magyar aquamanilék közt, a Képes Krónika több miniatúráján és a Zsigmond-féle sárkányrend elefántcsont dísznyergén láthatók.
A honfoglalás kori és Árpád-kori szarvasmarhák viszont már nem tartoznak a Hankó B. által ősi magyar fajtának meghatározott magyar szürke fajtába. Sajnos, honfoglalás kori sírból egyetlen marhakoponya sem került elő, a Tisza-Eszlár-
Bashalomról, honfoglalás kori sírból előkerült veret azonban vitathatatlanul rövidszarvú marhát mutat, amilyenek az Árpád-kori csontanyagunkban és a korabeli ábrázolásokon is mindenütt előfordultak. A ma is élő, bár a kihalással küszködő, hosszú szarvú magyar marha a 14-15. században tűnt fel először, mint a reneszánsz általános gazdasági fellendülésének és ezen belül a római kor óta feledésbe merült tudatos állattenyésztés újrafelfedezésének eredménye. Múltja máig sem teljesen feltárt, némelyek a kunok marhájának tartják, mások Itáliából származtatják, az is lehet, hogy csak a tudatos tenyésztés terméke. Kétségtelen azonban, hogy kialakulásában sztyeppei, ún. orthoceros alapanyag is szerepet játszott, amire jellegzetes, felálló szarvai és bizonyos koponyaalkati jellemvonásai is utalnak.
Megjelenésével egy csapásra sikerfajtává vált mind hús-, mind igavonó fajtaként az európai piacon és standardként is elterjedt. Kitenyésztésének köszönhető a Nyugat- és Dél-Európába irányuló élőmarha-export megteremtése is. A honfoglaló magyarokkal a Kárpát-medencébe behozott
juhnak recens analógiák alapján a dugóhúzószerűen pödrött, V alakban álló szarvú racka juhhal kellene azonosnak lennie. Azonban nem így történt, mert egy másik típus jelent meg, a vízszintesen álló, széles ívekben csavarodott szarvú juh, melynek nőstényei olykor szarvatlanok voltak.