Előző

47. oldal

Következő

Anonymus a kürtös Lehel említésén kívül mellőzte az erről szóló mondákat, írott forrásainak adatait összekeverve Lél és Bulcsú pusztulását az Inn melletti vereséggel azonosította. A valótlan bosszuló hadjáratra vetette a fő súlyt, és a hazatérő seregrész vezérének Botondot tette meg. Ennek azonban aligha van alapja, Botond ugyanis egy későbbi balkáni kalandozás mondabeli vitéze volt.
Ákos mester mentette meg az utókornak a Lehel-kürt mondát, és a csatából megmenekült hétmagyar motívumát Is bedolgozta a Magyar Krónikába, de tévesen: nem az augsburgi csatához, hanem egy állítólagos türingiai, eisenachi vereséghez kapcsolta.
A "gyászmagyarok" történetének elfogadható magja, az ugyanis, hogy e veteránok István király idejében énekmondóként tengették életüket, történeti statisztikai meggondolások alapján éppenséggel cáfolja a hőt gyászmagyar meséjét, hiszen ha a 11. század elején volt egy társadalmi problémát jelentő augsburgi veteránréteg, akkor ez a 70 éven felüli embercsoport az akkori halandósági viszonyok között csak egy több ezres tömeg maradéka lehetett.
Mennyiben okozott demográfiai veszteséget az augsburgi csata a sereget kiállító Nyugat-Magyarország számára?
A Nyugat-Dunántúlon a haderő nem a "népből" rekrutálódott, hanem a középrétegből, a törzs- és nemzetségfők katonai kíséretéből, amelyhez a módos nagycsaládfők ifjai is csatlakozhattak. A nyájat őrző és földet művelő köznép aligha vehetett részt benne. Bulcsú területén éppenséggel jelentős régi szláv népesség élt együtt a magyarokkal, és hogy itt nem a szláv nyelv kerekedett felül, eléggé mutatja, hogy a helyi magyar köznép vesztesége nem volt számottevő. Az a körülmény pedig, hogy egy-egy dunántúli törzsfő, nemzetségfő elvesztette katonai kíséretének zömét, nem gazdasági következményekkel járt, hanem az erőviszonyok eltolódásával az uralkodó rétegben. Súlyosabban érintette a vereség azokat a nemzetségeket, amelyek etnikailag a csatlakozott kabar-székely népelemhez tartoztak.