Előző

31. oldal

Következő

s így jelenleg nem dönthető a teljes biztonsággal, hogy az itteni foglalkozásnévi helynevek az államalapítás kori udvari és vári berendezkedéskor, avagy ezt megelőzően keletkeztek, illetve közülük melyek vezethetők vissza Fajsz fejedelem korára.
A belső uralmat stabilizáló intézkedéseknél sokkal nyilvánvalóbb, hogy Fajsz idejében a magyar fejedelemség kísérletet tett a megtelepült népek közé való beilleszkedésre. A beilleszkedés egyedüli módja ekkor a keresztény hit felvétele volt. A kereszténységet két irányból lehetett felvenni, Rómából vagy Bizáncból. Az adott külpolitikai helyzetben, amikor a németekkel való viszony a mélyponton állt, csak a "bolgár-utas" megoldás, a görög hit felvétele jöhetett szóba. A bizánci-magyar kapcsolatoknak nem voltak komoly árnyoldalai. Bizánc 895 után is számított magyar segítségre, a 934. évi nagy magyar hadjáratot kilencéves béke, a 943. évi felvonulást pedig ötéves béke követte, amelyet a magyar vezérek - már csak az adó miatt is - gondosan betartották.
Az öt év leteltével, 948-ban ment Bizáncba az a nevezetes követség, amelyről Bíborbanszületett Konstantin császár, valamint Szkülitzész krónikája beszámol. A követséget Bulcsú harka vezette, és vele volt Tormás herceg. Olyanféle türk követküldési mód volt ez, mint amit Menandrosz 569-ben bír, amikor a türk kagán Tagma tarkánt küldte követségbe Bizáncba egy ifjú méltóságviselővel, Maniach fiával. Valószínű, hogy a magyaroknak egy görögül tudó szláv tolmácsuk is volt; ő adta vissza például a magyar törzsfő úr nevét a vojavoda szóval. Konstantin szövegének több morva vonatkozásából éppenséggel arra következtethetünk, hogy egy morva misszión nevelkedett bolgár pap volt a tolmács. Tőle eredhet a nagyrnorva fejedelemség széthullásának mondája, a morvák szerepének túlhangsúlyozása a honfoglalás leírásában, de az a közlés is, hogy a legyőzött morvák, nyilván a főemberek és a kíséret, a bolgárokhoz, magyarokhoz, fehér horvátokhoz és más népekhez menekültek.