1. oldal

Következő

HONFOGLALÁS ÉS MEGTELEPEDÉS

9. század végi népvándorlás

Honfoglaláson a magyar népnek Etelközből a Kárpát-medencébe való beköltözését értjük. E kései "népvándorlás" történelmi jelentősége abban áll, hogy a megváltozott körülmények révén a magyar nép gazdasági és társadalmi fejlődését meggyorsította, és a feudális jellegű államszervezés előfeltételeit megteremtette.
A magyar honfoglalás képe a legtöbbek előtt úgy él, ahogy azt 1200 körül Anonymus elképzelte és leírta. Árpád fejedelem vezérei élén, Szkitiából, a vereckei úton bevonul és apró részfejedelmekkel vívott diadalmas csaták után elfoglalja ősének, Attilának örökét.
Ez az elbeszélés 300 évvel az események után, 1200 körül készült, Anonymusnak pedig nem állott rendelkezésére szemtanú leírása a honfoglalás menetéről, csupán egy 900 körüli nyugati évkönyvíró, Regino szűkszavú feljegyzéseit ismerte. Oesta Ilungaroruma a műfaj sajátosságaiból következően nem is akart oknyomozó történet lenni, hanem regényes elbeszélés az ősök dicső tetteiről. Anonymus a királyi udvarban forgolódó főuraktól megtudta ugyan, hogy kit tartottak honfoglaló ősüknek, s melyik volt i birtokuk, egy-egy igric pedig még az ő korában is regélt a kalandozó vezérek dicsőségéről, de ezen túlmenően a magyar honfoglalás történetét az 1200 körűl 11 földrajzi, néprajzi és politikai viszonyok visszavetítésével és helynévmagyarázatokból kigondolt epizódokhoz igazodva írta le. A latin auctorok művei nyomán szinte világosabban állt előtte a magyar honfoglalás világtörténeti szerepe; ezekből ugyanis kitűnik, hogy nem egyedi népelmozdulásról van szó, hanem a "Szkítiában", az eurázsiai sztyepp országútján lakó népek meg-megújuló nyugatra töréséről, arról, amit ma népvándorlásnak nevezünk.