1. oldal

 

A magyar földművelés emlékei a 9-10. századból

magyarság földművelési ismeretében a honfoglalást megelőző évszázadokban, majd az azt követő időszakban sem nagyon hittek a történészek. A 19. század magyarság tudatába jobban beleillett a lovas nomádjelleg hangoztatása, egy olyan népé, melynek nyilát és szablyáját Európa jelentős része rettegte. Később a nagyobb számban felmerülő adatok a kutatókat egyre inkább arról kezdték meggyőzni, hogy a honfoglaló magyarságnak több rétege is lehetett és ezek között bizonyára olyan is akadt, mely a föld megművelésével foglalkozott. Ez nem zárja ki azt, hogy egy másik, a hatalomhoz közel álló csoport ne lehetett volna nagyállattartó, amely egyben a védő és támadó harcosok legnagyobb részét szolgáltatta.
A régészek kezdték el már régebben hangoztatni, hogy őseink életében a földművelés is jelentős szerepet játszhatott. Fehér Géza szerint a honfoglaló magyarok "Új hazájukban a letelepült életmód, a földművelés és az állattenyésztés ismeretével és gyakorlatával jöttek", s hasonló megállapításra jutott László Gyula is. Sok adat halmozódott fel és ezért érezte a Magyar Néprajzi Társaság szükségét annak, hogy 1974-ben egy előadás-sorozatban a különböző szakemberek bevonásával megtárgyalja, mivel járulhat hozzá a néprajztudomány a honfoglaló magyarság életmódjának kutatásához. Az előadások és hozzászólások általánosságban megállapították, hogy a néprajzot jelentős hely illeti meg a kérdés feltárásában. Ennek egyik módját Györffy György így körvonalazta:
"Nézetem szerint a címben felvetett kérdés kutatásában a néprajz olyan módon segíthet, ha napjaink hagyományos eljárásait és rítusait vizsgálva, szinte fordított kronológiával, lépésről lépésre hatol vissza a múltba és a legarchaikusabb vonásokat a szomszéd és rokon népek hagyományainak ismeretében szólaltatja meg, olyanféle módszerrel, mint amivel a vitaindító előadásban is említett Diószegi Vilmos a táltos hit múltját feltárta."