A korszakról csak írásos emlékekbõl nem sokat lehet megtudni, de a régészet sem maradhat magára, hiszen a történelemtudománynak ez is csak egy, bár nagyon fontos szelete.
A "honfoglalás kora" - "Szent István kora"
A honfoglalás egy folyamat lezárásának tekinthetõ. 895/896-ban megérkeztek a Kárpát-medencébe honfoglaló õseink. Az ezt követõ kb. 100 évet nevezhetjük a honfoglalás korának, mely az 1000-ben történõ koronázással ér véget. A kora Árpád-kori emlékeket azonban csak a legritkább esetben lehet Szent István uralkodásának idõszakára korhatározni.
A régészet elsõsorban tárgyakra épít - a hozott, ill. az itt felvirágoztatott anyagi, szellemi kultúra emlékeire.
Árpád népe
Az elõadás elsõ fele a honfoglalás kori temetõk leleteit mutatja be, valamint (elsõsorban viseletük alapján) a honfoglalás kori férfit és nõt.
Az egyik legismertebb mûvészeti alkotás, mely a honfoglaláshoz kapcsolódik a köztudatban Munkácsy Mihály Honfoglalás címû képe. Ez lényegében egy 100 évvel ezelõtti elképzelés Árpádról és népérõl, valamint az itt talált népekrõl, az avarokról és szlávokról, akiket a hajlongó alakok jelképeznek a festményen. Árpádról idealizált képet festett Munkácsy.
Tudományosan László Gyula foglalta össze elõször (1944-ben) a honfoglaló magyar nép életét. Sõt nemcsak összefoglalta, de le is rajzolta. Munkái segítségével hiteles képet alakíthatunk ki, hiszen megállapításai (pl. a reflex íjra, a tegezre vagy a lószerszámra vonatkozóan) régészeti leleteken alapulnak.
Honfoglalás-kori férfi
Az elõadáson a leggazdagabb leletekkel foglalkozunk, mivel ezek alapján könnyebb rekonstruálni az akkori viseletet. A köznép sírjaiban kevés lelet maradt ránk, így a gazdagokra jellemzõ ruházatról, ékszerekrõl lesz szó.
A gazdag honfoglalás kori férfi öltözékének fõbb darabjai:
A tarsoly egy kb. arasznyi méretû, bõrbõl készült használati tárgy. Fedelét az ún. tarsolylemezzel díszítették - ezekbõl kb. 30 darab található Magyarországon.
Külön ki kell emelni az ún. készenléti íjtegezt. Sokáig úgy gondolták, hogy az íjat felajzatlan állapotban vitték magukkal õseink, ma már - a Karosban (Észak-Magyarország) talált veretekkel díszített készenléti íjtegez megtalálása után - tudjuk, hogy felajzva tartották ebben az ún. készenléti íjtegezben.
Jellemzõ a fennmaradt tárgyakra, hogy ún. palmettás dísz borítja õket. Ez egy húsos levelû vízi növény leegyszerûsített ábrázolása, a korszak legjellegzetesebb motívuma.
Kiemelten kell megemlíteni a:
A lovak felszerelése:
- nyereg, mely fából készült és elpusztult, de a kápát díszítõ csontmaradványok, fémlemezek megmaradtak. A kápa formája, mérete alapján László Gyula rekonstruálni tudta magát a nyerget.
- kengyel, melyben felállva hátrafelé is tudtak nyilazni honfoglaló õseink. Kerek aljúak, így arra lehet következtetni, hogy elõdeink puha talpú (a mokaszinhoz hasonló) cipõt viseltek.
- zabla, mivel vasból készült, ez is fennmaradt.
- szíjazat ugyan nem maradhatott ránk, de az ezeket díszítõ palmettás veretekbõl következtetni lehet a lószerszám formájára, méretére.
A gazdag honfoglalás kori nõ öltözékének fõbb darabjai:
A õsi hitvilág szerint:
- a túlvilág az a hely, ahol az õsökkel találkozni lehet;
- a sámán az élõk és a halottak közti kapcsolat megteremtõje.
A hitvilág kevés kézzel fogható nyoma közé tartozik pl. az a csontból faragott bagoly, mely feltehetõen egy sámánbot végére való.
Nyugati kereszténység elterjedésével párhuzamosan egyre kevesebb a sírokba kerülõ használati tárgy, ékszer, hiszen tanítása szerint a túlvilágra nem kell semmit vinni. Ugyanakkor elkezdõdik a templomok mellé temetkezés és fennmaradnak különbözõ mellkeresztek, keresztábrázolások (ritkán a sírokban is).
A honfoglalás kori településekrõl kevés ismerettel rendelkezünk, melynek oka talán abban keresendõ, hogy ekkor történt meg az áttérés a legeltetõ állattenyésztésrõl; ekkor történt a letelepedés. A föld fölötti könnyûszerkezetû lakóhelyeknek (pl. jurta) semmilyen feltárható része nem maradt.
A Duna-Tisza-közén és a mai Csongrád megye területén sok tavacska, ér volt, így sok volt a lápos, ingoványos terület és az erdõ. Ebbõl az következik, hogy nem lehetett a régi módon állatot tartani, tehát új életmódot kellett kialakítaniuk - ez pedig nem más, mint a letelepedett életmód, melynek legfontosabb jellemzõje a növénytermesztés és az állattenyésztés.
A XI-XIII. századból számos (fõleg bizánci) ábrázolás maradt ránk a korabeli gazdálkodási módokkal kapcsolatban. Ezek és a korabeli falvak leletei alapján az Árpád-korban gyakorolták õseink:
- ásó (csak a vége – ún. papucsa - készült fémbõl; ritka lelet, mivel nagyon becses eszköznek számított)
- sarló (aratásnál használták)
- õrlõkõ (kevés ép maradt fenn; a távoli kõbányákból hozták)
- szõlõmetszõkés
Általában vízfolyások magas partján találhatóak, hogy a falu lakói minél egyszerûbben juthassanak vízhez. A falvak kis, torony nélküli, döngölt agyag alapzatú templommal rendelkeztek Szent István korától.
A házak téglalap alaprajzú, 3-4 méter oldalhosszú, félig földbe mélyített épületek, melyek tetejét zsúppal, náddal fedték. A ház közepén tüzelõhelyet alakítottak ki, magát az épületet pedig árokkal vették körül.
A faluban szabadtéri kemencék nyomait is megtalálták. Ezek a boltozatos kemencék is a faluhoz tartoztak, elõttük ún. munkagödör volt.
Fennmaradtak továbbá karámok nyomai - a feltárt körbefutó árkok és a cölöpnyomok alapján.
A karámleletek között a legjellemzõbbek a vékony (pl. bekarcolt) vonalakkal díszített cserépfazekak és a cserépüstök.
A jegyzeteket készítette:
Nagy Enikõ
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|