A régészet a tárgyi emlékekkel foglalkozik. Ezek száma ebbõl a korszakból kevés, hiszen a szerves anyagok elpusztultak. Ugyanebbõl következik az is, hogy szûkkörû a következtetés lehetõsége.
A régész a tárgyi emlékek mellett jelenségeket is megfigyel (talajban, földben), majd ezekbõl a jelenségsorokból és a tárgyak töredékébõl rekonstruál, és állandó párhuzamkereséssel jut el a "résztõl" az "egészhez". Amit semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni az az, hogy a régészet mögött mindig az ember van - akkor is, ha tárgyakról van szó.
Az elõadás célja, hogy bemutassa, milyen régészeti módszerek használhatók a korabeli élet megismeréséhez.

Legelõször is azt kell megemlíteni, hogy felfogásbeli különbség van a mai kor és a középkori ember felfogása között. Ez abban ragadható meg, hogy a középkorban nem mûvészek, hanem mesteremberek voltak a fennmaradt munkák létrehozói, akik a lehetõ legjobban igyekeztek elkészíteni munkájukat, tökéletességre törekedtek. Fontos még az is, hogy a középkori Európa az egyszerû emberek Európája, akik életét a mindennapi élet tevékenységei (pl. földmûvelés) tölti be.

A települések
A fennmaradt írásos források száma igen kevés, így elsõsorban a régészet segítségével lehet ezekrõl adatokhoz jutni. Az oklevelekbõl az a kép bontakozik ki, hogy a települések élõvizek illetve nagy, hajózható folyók mellett alakultak ki. Itt próbálták a lehetõ legtöbb földet megmûvelni (mely ekkor kétszeres termésátlagot adott), ezáltal törekedve a nagyobb létbiztonságra.
A régészeti adatok, vizsgálatok (pl. terepbejárás, légifotózás) alapján azonban megállapítható, hogy a vizektõl távolabb is létrejöttek települések - nagyon kiterjedt településhálózat figyelhetõ meg már a korai idõkben is. A településeknek két nagy típusa különíthetõ el:

1. vízparti települések, melyek a vizek menti magas partokon alakultak ki és 20-30 házból álltak
2. lefolyástalan területeken kialakult nagy (500-1000 méter széles) faluközpontok, hozzá kapcsolódó tanyaszerû telepekkel.

Sáp-falu feltárása fontos szerepet játszott a rekonstruálásban, hiszen ez az elsõ település Magyarországon, melyrõl bizonyítható, hogy a honfoglalástól a XII. század végéig településként létezett - csupán kisebb mozgással.
A feltárások nyomán sokféle falut ismerhettek meg a régészek. Megállapították, hogy árkok osztották be a falu szerkezetét, azaz rendezett faluszerkezet képe bontakozott ki. Természetesen az is elõfordult (pl. Visegrád-Váckert), hogy a templom körül laza szerkezetben helyezkedtek el a házak.

A lakóépületek
A "földbe mélyített házak" 60-70 centiméternyire mélyedtek a földbe. Alaprajzuk 2x3 ill. 3x4 méteres téglalap, belmagasságuk pedig akkora, hogy kényelmesen fel lehetett állni bennük. A falak a földre támaszkodtak. Fennmaradtak az ágasfák (2 darab) nyomai (ezek mozgatásával egyébként növelhetõ volt a házak alapterülete).
A tetõzet kialakításánál elõször gallyakat helyeztek a nyeregtetõre, majd erre nádat, földet, melybe végül fûmagot vetettek. Ennek eredményeként egy jó klímájú házhoz jutottak, melybe nem esett be az esõ sem.
A házak többnyire rendelkeztek tüzelõberendezéssel. Padló gyanánt agyagot simítottak a földre; a háztartási munkákhoz pedig ún. ülõgödrökret alakítottak ki. A kor jellegzetes bútora a láda volt.
Összességében ezeket a házakat nem tekinthetjük primitívnek, elmaradottnak, hanem a kor kényelmi színvonalának megfelelõ épületeknek.
A kísérleti régészet bebizonyította azt is, hogy az építkezés a ház gödrének kiásásával kezdõdött, a két ágasfát pedig alig kellett megtámogatni, mivel az épület a (külsõ) földre támaszkodott. Az épületekrõl különbözõ rekonstrukciók is készültek.
Biztosan lehet állítani, hogy voltak faépületek is, de ezek nyomára nehéz ráakadni, hiszen a szerves anyagú fa lebomlott az idõk során. Ezek a faépületek alig 40-50 centire mélyedtek a talajba és voltak köztük kétosztatúak is.
A korabeli emberek nagyon jól ismerték környeztüket, ezzel magyarázható, hogy szinte minden faluban elõ tudták állítani a vasat. Ez úgy történhetett, hogy összegyûjtötték a gyepvasércet, majd ezt megolvasztották, és kikovácsolták. Különbözõ eszközöket állítottak elõ belõle, pl. baltát.
Értettek a csontmegmunkáláshoz is. Készítettek pl. csontkorcsolyákat, melyek végein található lyukak felfüggesztésre lettek kialakítva. A felfüggesztéshez vékony bõrszíjakat használtak.
Megmunkálták a köveket is - nemcsak szobrokat készítettek belõlük, hanem edényeket is.
Fennmaradtak továbbá az ülõgödrök között néha karólyukak. Ezek a vízszintes szövõszékek nyomait õrzik (erre utalnak a szövõszék nehezékei és az orsógombok is).
A nyári konyha szerepét a külsõ kemencék töltötték be. Ezek felett is volt tetõszerkezet.
Felvetõdhet a kérdés, hogy hol tartották a megtermelt gabonát. Ma már biztosan állítható, hogy a honfoglalás korában is mûveltek földet. A gabonát méhkas alakú vermekbe gyûjtötték, 25-30 literes hombáredényekben tárolták, melyek korongozása, kiégetése sem volt egyszerû feladat. Ezeket gyakran kikenték, kiégették a dohosodás ill. a férgek elleni védekezésül.
Fõzõedényként használták az ún. belsõfüles cserépüstöt. Az edények egyébként ritkán kerülnek elõ épségben (ha mégi, akkor elsõsorban sírokból), általában cserépdarabokból kell rekonstruálni õket. Az a tény, hogy fõzõedény készítése esetén az agyaghoz õrölt kerámiát kevertek, szintén azt bizonyítja, hogy az alapanyagokat milyen jól ismerték.

A templom
Ez az az idõszak, amikor állandó, határozott ponttá válik a templom a falu életében. Nem tudjuk, hogy számszerint hány templom épült - csak Csongrád megyében több mint 180-at ismerünk. Ez helyére csak ritkán utalnak falmaradványok, mint pl. az ecseri templomrom esetében.
A templomok többségét a faluközösség építette. Ennek elsõ lépéseként védõszentet választottak, majd engedélyt kértek a püspöktõl, ezután elkezdõdhetett az építkezés, melynek befejeztével a püspök felszentelte a templomot és a temetõt.
A csomorkányi templom feltárásánál megfigyelték a régészek, hogy a földet áthalmozták (és árokkal övezték), így egy mesterséges dombra épült a templom. A falak belsõ részének vörös színét a habarcsba kevert téglapor és homokkõ adta, emellett freskókkal is díszítették. A külsõ oldalnál fehér vakolóhabarcsot használtak, majd vastagon meszelték (a mészhez zsiradékot is kevertek, így vízlepergetõ hatású lett).
Felmerült a kérdés, hogy hogyan állították elõ a kötõanyagot, mely még ma is tart. A kísérletek azt bizonyítják, hogy forró mészhabarcsot használtak.
A templomban elhelyezésre kerültek különbözõ tárgyak is - elsõsorban a liturgia kellékei. Meghatározó tárgy a kereszt, mely a XI. században terjedt el. A fakeresztre fémlemez (pl. aranyozott bronz) került, majd elhelyezték a feszületet.

Emberek
A korabeli emberek a temetkezésekbõl ismerhetõk meg. A temetõkben kevés eszközzel találkoznak a régészek. A kutatóknak nem sikerült még biztos választ adni arra a kérdésre, hogy a korabeli lakosság többsége a római vagy a bizánci kereszténységet követte-e.
Maradtak fenn nyakban hordott keresztek, gombok, kapcsok, különbözõ ékszerek. Ez utóbbiak közül ki lehet emelni a bronz vagy ezüst szálból font vagy sodort nyakperecet, melyhez ugyanilyen anyagú gyûrût és karperecet viseltek. Általánosnak mondható az öv használata, melyen a tarsolyt is hordták. A XIII. századtól figyelhetõ meg a veretes övek elterjedése. A sírokban gyakran találnak pártát. Ezekrõl megállapították, hogy 5-6 elkülöníthetõ típusuk (pl. csüngõs, poncolt) 1000 év alatt nem sokat változott. Ebbõl arra következtetnek, hogy valószínûleg a halotti szertartásokhoz kapcsolódhattak.

A jegyzeteket készítette: Nagy Enikõ