 Olaj, vászon.130 x 142,3 cm Szeged Móra Ferenc Múzeum  Olaj, vászon. 120 x 149 cm Budapest, Magyar Nemzeti Galéria  Olaj, vászon. 121 x 125,5 cm Budapest, Magyar Nemzeti Galéria  Olaj, vászon. 38,5 x 36,5 cm Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Lucs Ferenc gyûjteménye  Olaj, vászon. 50 x 73 cm Szentes, Koszta József Múzeum  Olaj, vászon. 50 x 37 cm Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Lucs Ferenc gyûjteménye  Olaj, vászon. 59 x 79 cm Szolnok, Magántulajdon |
A múzeumalapítás gondolata korán jelentkezett a városban. Petrák Ferenc csizmadiamester, a város elsõ krónikása írta 1750 körül: „...a Kurtza fojo víz partjánn az éjszaki részenn ...sok hamuval töltött vastag tserép edényekre és Római pénzek"-re figyelt fel. A város jelesei, Balogh János polgármester, Farkas Sándor gyógyszerész, vagy Szivós Béla tanár, kis magánmúzeumokat hoztak létre a városházán, a patikában és a gimnáziumban. Farkas Sándor a leleteit késõbb átadta a Nemzeti Múzeumnak, könyvtárát és néprajzi múzeumát a városra örökítette. A múzeumi épület kérdése a magángyûjtemények miatt fel sem merült. A Csallány Gábor által 1897–ben megszervezett Csongrád vármegyei Történeti és Régészeti Társulat a kocsma épületében tartotta összejöveteleit. Hamarosan „albérletbe" vettek egy kis helyiséget a kocsma bérlõjétõl és megtöltötték leletekkel, mûtárgyakkal, könyvekkel. Néhány év múlva már két helyiséget követelt a gyûjtemény. Közben az épület – átmenetileg – iskolai célokat is szolgált, majd hivatalok költöztek be. A megyei társulat kiszorult, a gyûjtemény szállodába kényszerült. Szállodából polgárházba, polgárházból a gimnáziumba, majd végül keserves harcok árán, 1904–tõl újra a ligeti épület 3 helyiségébe került. A gyûjtõmunka eredménye: 12 ezer régészeti, 11 ezer numizmatikai tárgy, 4 ezer könyv, 2 ezer természetrajzi és 134 képzõmûvészeti tárgy. Mindezek a három szobában csak igen zsúfoltan fértek el. 1906-ban a gyûjteményt átvette a megyei közigazgatás, Csallány Gábor amatõrként végzett kivételes szorgalmú munkáját anyagilag is támogatták. 1913–ig a régészeti leletek száma 30 ezerre, az összes mûtárgy 42 ezer darabra szaporodott. Csallány megszállott hitével, kivételes érzékkel és szerencsével, gazdag lelõhelyek pazar kincseit hozta a felszínre és helyezte el a múzeumban. A kõkorszaki leleteket Tûzkövesen és Szegvár – Oromban, a bronzkoriakat Belsõecseren és Felgyõn, a kelta népesség emlékeit Dónáton, Vekerparton és Ficsorhalmon, a római kor tárgyait Lapistón, Zalotán, Nagyvölgyparton, Fábiánban és Hékéden a germán leleteket Berekháton, a hun – avar népesség lelõhelyeit a Kurca – parton, a Széchényi úti bányában és Felsõcsordajáráson, a honfoglaláskor temetõit Libahalmon, Jámborhalmon, Sáphalmon, Fábiánban, Nagyhegyen és Bökényben tárta fel. Csallány Gábort a megyei közigazgatás 1926–ban, 30 évi „társadalmi munka" után a gyûjtemény igazgató õrévé tette. A legtöbb leletet feltáró magyar régész autodidakta módon képezte magát. Érdemei elévülhetetlenek. A múzeum állandó régészeti kiállítása – Irániak és germánok a Dél – Alföldön – zömmel az általa feltárt leletekbõl építkezik. Sajnálatos, hogy ásatásai mellett nem maradt ideje a feldolgozó tudományos munkára, de még így is 343 közleménye, cikke jelent meg. Csallány Gábor kultúrpolitikai alapelve volt, hogy mindent be kell mutatni és minden adományozót felirattal is meg kell tisztelni a kiállításon. Ez a szokás Szentesen még mindig él, látogatóinknak meg szoktuk mutatni raktárainkban szüleik, nagyszüleik egykori ajándékait. A szentesi múzeum leggazdagabb korában (1944) több mint 125 ezer tárgyat õrzött és azt 2 épületben, összesen 24 szobában mutatta be. (A másik épület a város központjában, a mai buszpályaudvar környékén volt.) Az állandó régészeti kiállítás a Dél – Alföld több mint félezer éves történetének emlékeit mutatja be. Az idõszámításunk elõtti elsõ évszázadban az Alföld nagy része a dákok katonai fennhatósága alá tartozott. Településeiket, temetõiket nem ismerjük, csupán néhány edénytípust (durva, kézzel formált fazekak, tálak, csészék) köt a dák etnikumhoz a kutatás. Az I. század közepétõl iráni eredetû, a Fekete – tenger vidékérõl érkezõ szarmata törzsek népesítették be a Duna – Tisza vidékét. A II. századtól kezdve fennhatóságuk alá került a Tiszántúl is. A dunántúli provincia, Pannónia és az alföldi barbárok közötti katonai és kereskedelmi kapcsolatok alakulása jól lemérhetõ a szarmaták sírjaiban lelt római áru mennyiségébõl és milyenségébõl. Elsõsorban olcsó római ékszerek a gyakoriak (ún. fibulák), de kerámiaedények, üvegek, fémtárgyak is elõfordulnak. Jellegzetes a nõk gyöngyökkel ékes, keleti viselete. A férfiak sírjaiba egyszerû használati eszközöket: vaskést, tûzkészséget helyeztek, a viselet tartozékai voltak az övet rögzítõ csatok. A kiállítás csak keveset árul el a szarmaták lakóhelyeirõl. A folyók magas partjaira, a víz közelébe települt, gyakran nagy kiterjedésû falvakban, kis méretû (kb. 4 x 4 méteres), félig földbe mélyített házacskákban laktak. Földmûveléssel, állattartással, halászattal és vadászattal foglalkoztak. A III. század közepétõl kezdve észak – északkeleti irányból különbözõ germán népcsoportok – vandálok, gótok, gepidák – támadásainak kitéve egyre nyugatabbra szorultak a szarmata népcsoportok. Az V. század közepe táján eltûntek az Alföldrõl. Ezt követõen a tiszántúli részek urai a gepidák lettek. 410 körül hun fennhatóság alá kerültek, szövetségesként részt vettek a hunok hadjárataiban. Attila halála (453) után egyedüli urai maradtak a tiszántúli területnek. A gepida királyság központja, magja a Tisza – Maros – Körös által határolt területen volt. A gepida királyságot a Pannónia területén élõ langobárdok és a keletrõl érkezõ avarok szövetsége döntötte meg 567–ben. A gepidák temetkezéseibõl elsõsorban a harcias nép fegyverzetét van módunk megismerni. A harcosokat nehéz, kétélû pallossal, lándzsával, íjjal, pajzzsal fegyverezték fel. A nõk viseletére elsõsorban a különbözõ ékszerek a jellemzõk: a gazdagon díszített öntött ezüst–, bronzfibulák. Gyakori a hajba tûzött sûrû fogú fésû, nyaklánc, az övrõl függõ orsógomb. A gepidák sírjaiból is gyakran kerültek elõ edények, egy részük kivételes gonddal, bepecsételéssel díszített. A harcos, nemesi réteg mellett megtaláljuk itt is a földmûvelõ – állattartó közösségek tagjait. Sírjaik többnyire szegényesek, egy – egy használati eszköz utal csupán társadalmi helyzetükre, esetleg foglalkozásukra. Az elõkerült ékszerek, használati tárgyak arra mutatnak, hogy a gepidáknak fejlett fémmûvességük, csont– és famegmunkáló iparuk volt. A régészeti fõprofil mellett jelentõs néprajzi gyûjtemény alakult ki, melynek alapjait Farkas Sándor gyógyszerész magánmúzeumának tárgyai képezték. A vízi életmód, a halászat és a pákászat megjelenítõ erejû bemutatásán túl a népi kismesterségek tárgyi anyaga volt a legjelentõsebb. Szentes talán leghíresebb kézmûves iparosai a fazekasok voltak. A Nagyvölgyparton egy hosszú utcában csak tálasok, fazekasok laktak, az utcát ma is Korsós sornak nevezik. A századforduló táján generációk sora készítette a híres szentesi fekete kerámiát. A régi mesterek füsttel lefojtott (redukciós) égetõ eljárása a legkülönfélébb használati és dísztárgyakat eredményezte. A szentesi feketekeramikusok árui szalmába rakva szekérszám járták az Alföld, Bácska, Erdély és az északi hegyvidék vásárvárosait. Természetesen a szentesi vásárokra is eljöttek a mezõtúri, vásárhelyi, debreceni fazekasok. Használati tárgyaik közül a butéliák (pálinkás butykosok) gyûjteménye a leggazdagabb. A népi kerámiagyûjteményt jól egészíti ki a XVIII – XIX. századi városi polgárság ízlésvilágát tükrözõ porcelán–, fajansz– és üveggyûjtemény is. Érdekes tárgyai a gyûjteménynek a Kossuth– és Batthyány–emlékpoharak. A kihalóban lévõ kismesterségek közül teljes értékû a kádármûhely, a mézesbábos, a kékfestõ– és a csizmadia mûhely, valamint a „modernebbek" közül egy kerékpáros mûszerész mûhely tárgyi és dokumentációs anyaga. A paraszti életmódot tükrözõ tárgyaink javát az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkban felépített szentesi tanya mutatja be. Néprajzi adattárunk õrzi a tanyavilág tudósainak, Papp Imrének, (1900 – 1973) félszáznál is több kéziratát, munkás életének dokumentumait. A saját tanyáján gazdálkodó parasztember kivételes íráskészséggel összegezte életének tapasztalatait. Írógépét, fényképezõgépét, szobájának bútorait, személyi használati tárgyait is bemutatja az állandó néprajzi tárlat. A helytörténeti gyûjtemény alapjait 1911–ben Horváth Mihály ereklyemúzeumának félezer tárgya képezte. Ezt az I. világháborúban alapított ún. „hadigyûjtemény", majd további ajándékok szaporították. A vármegyei nemesi bandérium fegyverei és az 1848/49–es relikviák gazdagítják a törzsanyagot. A legutóbbi években kezdõdött meg a város híres embereire vonatkozó dokumentumok gyûjtése. A gyûjtés elsõsorban a foglalkozásuk körébõl eredõ tárgyakra, valamint fényképekre és személyi iratokra terjedt ki. A fotográfiák díszes családi albumokba rendezve, színes képet adnak a város hajdani fotográfusainak mûvészetérõl. A múzeum 1949 óta viseli az Alföld és Szentes legnagyobb magyar kolorista festõjének, Koszta Józsefnek a nevét. A brassói születésû mester fotográfusnak készült, majd a müncheni festõakadémián kötött ki. Késõbb a nagybányaiakhoz vonzódva, a szolnokiakkal elvegyülve mégis magányos maradt. Véletlenül bukkant rá a korán elhalt Lakos János Pál tanyai mûtermére. 1923–tól, 1949–ben bekövetkezett haláláig elõször a Berek–, majd a Várhát tanya lakója volt. Hagyatékából 29 festménye, festõállványa, palettája került a város tulajdonába, majd a múzeumba. A Koszta–gyûjtemény folyamatosan bõvült, ezért a Koszta–teremben változó, de kizárólagosan Koszta József festményeibõl álló kiállítás található. Egyben ez a múzeum elõadóterme is. A Koszta–képekre épülõ képzõmûvészeti gyûjtemény legrégebbi darabjai Kiss Bálint, Zoó János, Hegedûs László, Joó Béla, Lakos János Pál, Kováts Károly, és Tokácsli Lajos festményeibõl, Koncz Antal és Örkényi Strasszer István szobraiból, Jakó Géza kerámiaterveibõl, valamint Drahos István és Katona Kiss Ferenc grafikáiból állnak. Drahos István (1895 – 1968) európai hírû grafikus és fametszõ hagyatéka az ex libris mûvészetét képviseli. Vrana Ilona népmûvészeti ihletésû szálánvarrott hímzései méltán példázzák a helyi mûvészeti törekvéseket. A Széchényi–liget A Múzeum és a liget elválaszthatatlan egységet alkotnak. A milleneumi idõk fényében megfogant múzeumi gondolat a múzsák ligetében szerény kis vidéki palotára lelt és közben a liget is egyre szépült. A parkot késõbb szakképzett kertész gondozta. Felépült a városi közfürdõ, melynek vízellátására külön artézi kutat fúratott a város. A kristálytiszta vizû betonmedencét fakabinok négyszöge vette körül, elõtte pedig a téli üzemelésre alkalmas kádfürdõ épülete húzódott (ma Úttörõház). A liget, közepén az akkoriban Kisvárosházának is nevezett épülettel, egész évben szabadtéri rendezvények színhelye volt. Már februárban megkezdõdtek a Kurca jegén az esti fáklyás ünnepélyek. Ilyenkor több száz lampionos korcsolyázó tarka forgatagát tûzijáték színesítette. Húsvéttól pünkösdig majd minden vasárnap majálist rendeztek a ligetben. A sort az iparos ifjak nyitották, majd a kereskedõk, a tisztviselõk, a felekezeti egyletek, végül a jótékony nõegylet rendezte meg mûsoros délutánját, estjét. Ha rossz volt az idõ, néhány mûsorszám elmaradt, de a tánc, a tombola és a dalárda fellépése a múzeumi termekkel szomszédos közgyûlési teremben kitûnõen sikerült. A nyári rendezvények koronáját a Szent István napi népünnepély jelentette, amikor a tréfás mûsorszámok mellett katonazenekar adott „promenádot", majd hol cigányzenére, hol fúvószenére kezdõdött a hajnalig tartó tánc. A tûzijátékot idõsebb Kosztka Károly, a golyószóró feltalálója és gyógyszerész fia szolgáltatták. A ligetben tartotta zárófoglalkozását a kisdedóvó és ide jártak kirándulásra az iskolások is. A rendezvények sorát a Mihály–nap környéki szüreti bál zárta. A mulatságok idején a múzeum nyitva tartott. A Széchényi–liget jelenét korábbi mûvelõi és az 1954 óta érvényes védettség biztosítja. Az 1966. évi dendrológiai vizsgálat 54 fafajtát tüntet fel, tehát félszáz fajta nem bírta ki a viszonylag alacsony fekvés következtében állandóan magas talajvízszintet. A legelterjedtebbek a keleti és juharlevelû platánok (Platanus acerifolia), illetve a vadgesztenyék, vagy bokrétafák (Aesculus hippocastanum). A jegenye–, a duglász–, a sima– és a vörösfenyõk között ritkaságszámba megy az a két múlt századi mocsári ciprus (Taxodium distichum), amelyek a kör alakú parktükör közepén uralják a gótikusan záródó lombsátrat. A liget szobrai közül az elsõ a Lakos Nótárius által ajándékozott Blaháné–fej, Bory Jenõ alkotása. A felszabadulás után ide került a város forgalmas pontjáról Borbereki Kovács Zoltán Kubikos címû alkotása. A liget bejáratát néhány éve díszíti Pataki János Széchényi – emlékoszlopa, melyet a liget egyik viharban kidõlt fájából faragott alkotója. Rózsa Gábor |
