a konszolidáció

Az ún. Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány már 1956 novemberében és decemberében tett néhány helyes és hangulatjavító intézkedést a lakosság egy részének megnyerésére és a durva terror ellensúlyozására. Ezzel úgy tüntette fel önmagát, mint a forradalom jogos követeléseinek megvalósítóját.

Azonnal megszüntette a mezõgazdasági termények és termékek kötelezõ beadását, és törölte az összes beadási hátralékot. Bevezette a Kossuth-címert. Megszervezte a közellátást. Szabályozta a termelõszövetkezetbõl való kilépést, a termelõszövetkezetek feloszlásának rendjét, úgy, hogy a döntést a közgyûlésekre bízta. Visszaállította a régi doktori címet. Közkegyelemben részesítette a visszatérõ disszidenseket. Rendezte a törvénytelenül megvont nyugdíjak ügyét. Elrendelte a bányászok kiemelt bérezését. Fizetett munkaszüneti nappá nyilvánította december 26-át. Eltörölte a magániparosok és -kereskedõk alkalmazottak után fizetendõ jövedelemadóját (alkalmazottanként 400 Ft) és a mezõgazdaság-fejlesztési járulékot. Az iparosok és a kereskedõk 1956-ra 25%-os adókedvezményt kaptak. A munkások számára 800 Ft-os minimálbért állapított meg. Március 15-ét nemzeti ünneppé tette. Megszüntette a gyermektelenségi adót. Eltörölte a katonaságnál a munkaszolgálatot. Megszervezte Budapest helyreállítását. Bevezette a munkanélküli segélyt.

Ha a kádári konszolidáció lényegét meg akarjuk érteni, egyszerre és egymás mellett kell néznünk a rendszer megszilárdításának egyes fõ elemeit: a szovjet megszállást, a belsõ fegyveres erõk pártirányítás alá vonását, a megfélemlítés terrorisztikus módszereit, a kommunista államhatalom és államigazgatás restaurálását nemcsak szervezetében, hanem vezetõinek személyében is, a politikai pereket stb., s ezekhez mérve zsugorodnak jelentéktelenné a normálisabb élet érdekében tett engedmények.

A karhatalom

November 6-án Szentesre jött Németh Károly, az MDP (MSZMP) Csongrád Megyei Intézõbizottságának titkára. Hívására a honvéd kiegészítõ parancsnokság székházában, a Kiss Bálint utcában összejött a fegyveres erõk és a kommunista pártmunkások egy csoportja, és megalakította a karhatalmat. Biztosan jelen volt Németh Károly, Török László és Nagy János, több honvéd-, ill. rendõrtiszt és régi párttag.

A karhatalom megalakításában vezetõ szerepet játszott Õze János õrnagy és Csorba György honvédtiszt (nem azonos a Kisker igazgatójával), akik a szovjet beavatkozás során tértek haza, félbeszakítván szovjetunióbeli tanulmányaikat. Az új karhatalom 27 taggal alakult meg: 6 rendõrtiszt, 4 mûszaki, 6 tüzértiszt és 11 régi párttag, köztük Bozó Sándor õrnagy, id. Karai Lajos, ifj. Karai Lajos, Laki Imre, Pálinkás Mihály. Parancsnokul Õze Jánost, helyettesül Majoros Jánost, politikai biztosul Bozó Sándort tették meg. A „civil” karhatalom tagja volt még Bálint Sándor, Béni István, Béni Sándor, Domján Mátyás, Eszes Mátyás, Gyermán József, Gyermán Mihály, Jusztin Mihály, Mészáros János, Orosz Bálint, Papp Ferenc, Rácz Sándor, Serkédi János, Serkédi Sándor, Sipos Pál, Varga Ferenc. (A felsoroltak között bizonyára alapítók is vannak, a többiek késõbb léptek be. A névsor természetesen nem teljes.) Az alapítók azonnal megszervezték sz Iskola utcai pártház védelmét.

A karhatalmisták a honvédségnél és az ÁVH-nál rendszeresített téli öltözékben (ennek a rövid, steppelt fölsõkabátja az ún. pufajka), rangjelzés nélkül, dobtáras 48 mintájú géppisztollyal és maroklõfegyverrel fölszerelve teljesítettek szolgálatot: rendõrökkel együtt vagy önállóan járõröztek, objektumokat biztosítottak, letartóztatásokat és házkutatásokat foganatosítottak. Szentesen egy áldozatuk volt: a december 15-én agyonlõtt Szilágyi János honvédtiszt.

A karhatalmat nem hívta életre, és mûködési körét nem szabta meg nyilvános jogszabály. Azt tette, amire Münnich minisztériuma vagy a területileg illetékes pártvezetõség utasította. Székhelye a rendõrkapitányság, majd az Esze Tamás tüzérlaktanya volt.

Õze és Csorba rövidesen távoztak, a parancsnokságot Majoros János vette át. December elején hivatalosan is megszervezte a Szentesi Karhatalmi Parancsnokságot, pecsétként a Helyõrség-parancsnokság körbélyegzõjét használta. Úgy tûnik, 1956 decemberében azok a hivatásos honvédtisztek, akik aláírták a tiszti hûségnyilatkozatot, és még Szentesen állomásoztak, gyakorlatilag mind karhatalmi feladatot láttak el, ha Majoros kivezényelte õket. Ugyanígy karhatalmi szolgálatra vezényelték a rendõröket is. A civileket december 1-jén hivatalos állományba vették. A karhatalom tehát decemberben és a fennállásából hátralévõ hónapokban nem volt szilárd szervezet: a fegyveres testületekhez tartozó tagjai alkalmilag karhatalmi szolgálatra vezényelt hivatásos tisztek és tiszthelyettesek voltak. Közülük Szûcs Imre tüzér fõhadnagy, a Karhatalmi Parancsnokság nyomozótisztje jelentette fel Hering Bélát és a Forradalmi Bizottságot december 3-án fegyverrejtegetésért, Komár Géza honvéd hadnagy pedig annak a karhatalmi egységnek volt a parancsnokhelyettese, amely december 14-én este elfogta Hering Bélát, Vass Sándort és Apatóczki Istvánt. Elõfordult, hogy egy elbocsátott kommunistát a karhatalom tett vissza munkahelyére, ahogy ezzel Majoros János eldicsekedett. (Még 1956. november végén a Forradalmi Bizottság megkísérelte, hogy beleszóljon a karhatalom személyi összetételébe. Ez a próbálkozása meghiúsult.)

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1957. január 29-én tette közzé határozatát a Munkásõrségrõl. Ezt követte az Elnöki Tanács február 19-én megjelent 13. sz. törvényerejû rendelete. Szentesen az MSZMP Ideiglenes Intézõbizottsága Nagy Jánost, Labádi Sándort, Mészáros Jánost és Horváth Jánost bízta meg a szervezéssel. Az elsõ szakasz már február 27-ére megalakult, március 21-ére már a második is, összesen 74 fõ. Acélkék egyenruhába, csizmába, puha tányérsapkába (pilotka) öltöztek. Kezdetben vegyes gyalogsági fegyverzettel, majd fokozatosan dobtáras géppisztollyal látták el õket. Katonai kiképzést kaptak. „A Munkásõrség önkéntes, szocialista és demokratikus testület &ldots; Célja &ldots; a munkáshatalom védelme, erõsítése” - mondta róla Kádár János. Az elsõ demonstrációra a május 1-jei felvonuláson került sor: a felfegyverzett párthadsereg végigdübörgött a fõutcán. (Aztán állandó jelenlétük segített megszokni a gondolatot: ezt a rendszert nem lehet megdönteni. Egészen 1989-ig.) Elsõ parancsnoka Nagy János, a forradalom elõtt volt városi párttitkár lett.

A Munkásõrség megalakulásával a „pufajkás” Karhatalom feleslegessé vált, vagy ahogy akkor mondták, „betöltötte hivatását”. Civil tagjai közül többen átléptek a Munkásõrségbe (Béni István, Domján Mátyás, Eszes Mátyás, Jusztin Mihály, Mészáros János, Orosz Bálint, Rácz Sándor, Serkédi János, Serkédi Sándor, Sipos Pál, id. Karai Lajos, ifj. Karai Lajos, Varga Ferenc).

Majoros János õrnagy leszerelt, Hódmezõvásárhelyre, a megyeszékhelyre költözött, és az MSZMP Csongrád Megyei Bizottsága apparátusának pártmunkása lett.

A Munkásõrség megalakulása kétségkívül a kádári konszolidáció egyik döntõ lépése volt.

A rendõrség

A forradalom elõtti rendszer visszaállításának és megszilárdításának egyik eszköze a rendõrség volt. A forradalom elõtt a rendõrség „nem dolgozott politikai természetû bûncselekményekben.” A forradalom alatt, október 28-án a katonaság megszállta a rendõrséget, mert minden középületet és stratégiai fontosságú épületet megszállt, s mert a rendõrség teljesen tehetetlennek bizonyult 27-én, a forradalom legforróbb napján. A rendõrség becsületére szolgált azonban, hogy Szabó Bálint városi és járási kapitány és néhány társa részt vett a nemzetõrség szervezésében és irányításában. A vegyes õrjáratokban rendõrök is voltak. Tagjai közül jónéhányan megfertõzõdtek a forradalmi eszméktõl. A lovas nemzetõrség alá a rendõrség adott lovat, a lefegyverzésüket is a rendõrség hajtotta végre. (A rendõrség létszámáról, összetételérõl nincs hozzáférhetõ adat.)

November 4-ével a rendõrség feladata megváltozott. „Az ellenforradalom leverése után a közrend és a közbiztonság gyakorlati helyreállítása volt a fõ feladat” - mondta dr. Molnár László járási ügyész a rendõrségi beszámoló meghallgatása után az 1957. augusztus 23-ai vb-ülésen. Minthogy a katonaság részben leszerelt, részben önkényesen eloszlott, a nemzetõrséget pedig lefegyverezték, s minthogy az új karhatalom kislétszámú (27 fõ) volt, a rendõrségre tényleg nagy feladat hárult. „A város területén, különösen az éjszakai órákban, a kapitányság valamennyi beosztottja, még az adminisztratív beosztásban lévõ férfiak is, állandó portyázó szolgálatot láttak el” - állapítja meg az említett beszámoló. A kijárási tilalomnak, a vegyes rendõr-karhatalmista járõrözésnek, a gyakori igazoltatásoknak és a feljelentgetésnek, besúgásnak köszönhetõen 1956 hátralévõ idejében mindössze egy súlyos köztörvényes bûntény fordult elõ, egy rablógyilkossági kísérlet. Elfogtak 55 törvényellenesen szabadult rabot is.

Dr. Münnich Ferenc rendõrsége politikai rendõrség is volt, s mint ilyen, részt vett az „ellenforradalom” felszámolásában is. A november 7-érõl 8-ára virradó éjszaka a rendõrség és a frissen felállított karhatalom 25 embert állított elõ, köztük a Forradalmi Bizottság 11 tagját, másnap azonban nagy sajnálatukra el kellett engedniök õket. Politikai tekintetben a rendõrségre nagy nyomás nehezedett: egy fedél alatt voltak a „pufajkásokkal”, akik bigott kommunisták voltak, erõs hatást gyakorolt rájuk az MSZMP városi és járási elnöksége, és megalakult saját pártszervezetük is. Akinek párthûségében kételkedni lehetett, azt elbocsátották. A testület megerõsödött a feloszlatott ÁVH tagjaival, pl. Herczegh János fõhadnaggyal.

1956. december közepére, amikor a kormánypolitika durva erõszakra váltott, a szentesi rendõrség is kész volt a váltásra. Nagyjából egy fél év alatt politikai bûncselekmények miatt 93 embert vett õrizetbe (közülük az ügyészség 35-öt helyezett vád alá, 13-at internált), 30 házkutatást tartott, de egyetlen fegyvert sem talált. „Ellenforradalmi” ügyekben vizsgálótisztek voltak: Gyurkó Vince, Nyári Sándor, Földes Gyula, Kozár István, Vígh Béla, Bokor Lajos, Tóth Béla, Török B. János, Tarr István, Benkõ József, Jelenfi István és Dusnoki László. Nagy számuk a rendõrség feladatának gyökeres változására mutat: a politikai ügyek háttérbe szorították a közrend és a vagyonbiztonság õrzését. A köztörvényes bûncselekmények száma növekedett. 1957. január 1-jén a kapitányság vezetését Garai Szabó Bálint õrnagy vette át, akinek párthûségéhez nem férhetett kétség. 1979-ig állt a rendõrség élén.

Pártépítés

A november 4-ei szovjet beavatkozás után a pártépítés azonnal erõteljes lendületet vett. Az október 30-án Hódmezõvásárhelyen megalakult megyei intézõbizottság - amelynek tagja volt a szentesi Török László is - már a forradalom napjaiban megkezdte a párt újjászervezését, ennek során meghirdette a rákosista elemektõl való megtisztulást és készségét a többpárti demokrácia elfogadására. Az MDP helyi szinten is MSZMP-vé alakult át. November 6-án Németh Károly megyei titkár Szentesre látogatott, és részt vett a karhatalom létrehozásában. A városi Forradalmi Bizottság vezetõi is levonták a legszükségesebb következtetéseket: Hering Béla 5-én és 6-án is titkos tárgyalásokat folytatott Török Lászlóval, Gujdár Sándor õrnagy pedig újra fölfegyverezte az Iskola utcai pártházat.

November 9-én, pénteken 50-60 kommunista gyûlt össze Szentesrõl és a községekbõl, és megválasztotta az MSZMP szentesi járási ideiglenes elnökségét. A 7 tagú elnökség tagjai lettek: Mikula Kálmán (elnök), Török László (titkár), Bujdosó Imre, Csécsi János, Keresztes Nagy Sándor, Kõrösi Sámuel és Hajnal Mihály. Az elnökség fõ feladatául a községi ideiglenes elnökségek létrehozását, ezek vezetésével pedig a párt újjászervezését határozták meg. Azokban a napokban a Szentes, Csongrád és Szegvár környéki termelõszövetkezetekben új alapszervezetek jöttek létre. A következõ héten Szentesen megalakult a városi ideiglenes intézõbizottság, élén Bozó Sándor elnök és Csányi József titkár, tagjai Csorba György, Erdei Lászlóné, Eszes Mátyás, Orosz László, Papp Lajos, Vida Mihály. Alapszervek is születtek a Serneválnál és az I. kerületben, majd egyre gyorsuló tempóban a Szentesi Malomban, a Barneválnál, a Sütõiparnál, a kórházban és minden tsz-ben. A november 25-én tartott városi aktívaülés már erõs hálózat kiépülésérõl tanúskodott. A párt - igaz, központi irányelv szerint - lakás céljára átadta a városi székházát, és az Iskola utcába költözött, ahol az emeleten a járási, a földszinten a városi intézõbizottság rendezkedett be. (1957-ben visszaköltöztek a Kossuth utcai székházba, a pártházból nem lettek lakások.) Szentesrõl Vida Mihállyal és Mikula Kálmánnal kibõvült a megyei intézõbizottság.

A párturalom megszilárdulásának szembetûnõ külsõ jelei is voltak. Amikor az MDP megyei intézõbizottsága október 30-án lemondott a sajtó fölötti egyeduralomról, az egyetlen megyei lap, a Viharsarok 31-én még mint a Magyar Dolgozók Pártja és a Megyei Tanács lapja jelent meg, és még a szokásos jelmondatot viselte: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” November 1-jén, csütörtökön már mint a Csongrád megyei dolgozók lapja jelent meg a Szabad Viharsarok I. évfolyama 1. számaként. Jelmondata is megváltozott: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar&ldots;” November 20-án új néven (Csongrádmegyei Hírlap), új számozással, de régi-új gazdával (MSZMP) lát napvilágot, Kossuth-címert visel, ezt azonban január 20-án már elhagyja. Az új jelmondat január 27-étõl természetesen a régi. 1957-ben néhány újságíró már legalább nevének kezdõbetûit cikke alá merte írni, a legvéresszájúbbak azonban sokáig névtelenek maradtak&ldots;

A forradalom után a szentesi kommunisták elsõ nagygyûlése 1957. január 20-án zajlott le a városháza nagytermében. Mintegy 500-an jöttek össze, hogy meghallgassák Borbás Lajos országgyûlési képviselõt, a párt 1945. évi városi titkárát. Borbás eredeti mesterségét tekintve kubikos, mûvelt ember és népszerû vezetõ volt, szavára nagyon odafigyeltek régi elvtársai. A forradalom napjait a fõvárosban töltötte. Most a Nagy Imre-kormány elvtelen politikájáról és a pártépítés feladatairól beszélt. Szenvedélyes szavakkal emlékezett az 1945-ös hõsi idõkre. Erõs pártra, a szocializmushoz feltétlenül hûséges vezetõkre van szükség mindenütt, hogy a proletárdiktatúra megszilárduljon. A múlt visszatérése ellen a pártdemokrácia érvényesítését ajánlotta. A hozzászólásokban a veteránok és a vezetõk jeleskedtek. A legtöbben azt követelték, hogy bocsássák el munkahelyükrõl a népi demokrácia ellenségeit, és tisztítsák meg a munkástanácsokat az ellenforradalmároktól. A végén a jelenlévõk elénekelték az Internacionálét.

Ez a nagygyûlés erõs önbizalmat adott a pártépítõ kommunistáknak: a párt visszaszerezte erejét, megtisztult, és újra a szocializmust építõ ország élcsapata lett. Ez a hit is a kádári konszolidáció egyik elemévé vált.

1957 januárjában az ideiglenes intézõbizottság kiegészült Magyar Jánossal és Labádi Sándorral. Ez utóbbi 1957. május 1-jén a végleges városi pártbizottság elsõ titkára lett, ebbõl a tisztségébõl 1987-ben vonult nyugalomba.

A városi tanács

A Kádár-kormány 1/1956. (XI. 9.) Korm. sz. rendelete a központi és helyi szervek munkájának megindításáról kimondta, hogy a közalkalmazottak legkésõbb november 10-éig kötelesek munkájukat megkezdeni. Ez a rendelkezés helyi szinten elsõsorban a tanácsi szervek, tehát a végrehajtó bizottságok és a szakigazgatási apparátus tevékenységének azonnali felélesztését írta elõ. A 6/1956. (XI. 12.) Korm. sz. határozat a forradalmi bizottságokat politikai tanácskozó szervként rendelte a végrehajtó bizottságok mellé. 1956-ban jogszabályként nem hirdették ki, de alkalmazták: a végrehajtó bizottságok átmenetileg nemcsak közigazgatási, hanem államhatalmi feladatokat is elláttak, személyi összetételük az október 1-jei állapot szerint alakul.

Szentesen a tanács végrehajtó bizottsága gyorsan magához tért a november 4-ei megrázkódtatás után. Vezetõi - Nagy György elnök, Török B. László elnökhelyettes és Báló Károly titkár - már 9-én utasítást adtak a szovjet emlékmûvek helyreállítására. Ugyanezen a napon a vb (nem tudjuk, pontosan kik) és a Forradalmi Bizottság együttes ülést tartott, és közös felhívást bocsátott ki (lásd az Utóvédharcok c. fejezetben). A vb legközelebb november 23-án tartott ülést, amelyen részt vettek a Forradalmi Bizottság képviselõi is. Megvitatták a közellátás helyzetét - ezt alapjában véve jónak találták -, majd a városi központi munkástanács tervét (ezt is lásd az Utóvédharcok c. fejezetben). Ekkor abban állapodtak meg, hogy a városi tanács ülését december 17-ére hívják össze.

A vb legközelebb december 7-én jött össze. Ezen már nem vettek részt a Forradalmi Bizottság képviselõi, mert a rádió az elõzõ nap bemondta a feloszlatásukat, egyébként is vezetõi (Hering és Kürti) a fõvárosba utaztak a Nagy-budapesti Központi Munkástanács ülésére. A vb egyebek között felmondott a két hírhedt végrehajtónak, Fekete Andrásnak és Szuhacsinkó Lajosnak. Ezzel tulajdonképpen jóváhagyta a tanácsi forradalmi bizottság intézkedését. (Néhány nap múlva azonban visszavette õket.) Ezen az ülésen tárgyalták meg a Kiosz és a Kiszöv székház iránti kérelmét, és ekkor kérte az orosz parancsnok az emlékmûvek helyreállítását is.

A december 17-ére kitûzött tanácsülésre természetesen nem került sor. A politikai hangulat nagyon megromlott. A kormány és a helyi hatalom kíméletlen intézkedése napok alatt eloszlatták azt a reményt, hogy lehetséges a forradalmi vívmányok némelyikének átmentése a Kádár-rendszerbe. A kormány feloszlatta a forradalmi bizottságokat, elrendelte a rögtönbíráskodást, megszüntette a gyülekezési szabadságot, bevezette az internálást stb. 13-14-én általános sztrájk volt, 14-én este õrizetbe vették Hering Bélát és Vass Sándort, a volt Forradalmi Bizottság tagjait. A hatalom értésre adta: az erõ nyelvén akar beszélni, és nem tart igényt a párbeszédre.

A forradalom utáni elsõ tanácsülést 1957. március 12-ére hívták össze. Ekkorra a végrehajtó bizottság - megyei szóbeli utasításra - személyi változtatásokat eszközölt a testületekben és a hivatali apparátusban. A vb tagjai közül lemondott Erdõs Péterné pedagógus és Szabó Szûcs János, a Gépállomás függetlenített üzemi bizottsági elnöke. Helyettük a vb kooptálta Popovits István ortodox lelkészt, tanácstagot. Elfogadta dr. Kun Andor orvos lemondását tanácstagságáról, megszüntette 7 tanácstag megbízatását, helyettük 4 új tanácstagot nevezett ki. Végrehajtotta a hivatal racionalizálását: a 82 tagú apparátus 70 tagúra csökkent, az elbocsátottak helyett politikai szempontból megbízható emberek kerültek be. A 70-bõl 24-en MSZMP-tagok voltak.

A március 12-ei tanácsülésen 55 tanácstag jelent meg, 38 maradt távol, közülük 31 igazolatlanul. A tanácsülés egyetlen meghatározott napirendi pontja Nagy György elnök beszámolója volt a végrehajtó bizottság munkájáról és a további feladatokról. Elõadásának lényege, „hogy politikailag, gazdaságilag értékelje az ellenforradalmi tevékenységet.”

Az országos események erõsen torzított és valótlanságoktól hemzsegõ bemutatása után megállapította, „hogy a forradalom jellege ellenforradalom volt, mert a kapitalista restauráció, a nagybirtok visszaállításáért folyt.”

Ezután az elõadó a Szentesen történteket ismertette. Ez kimerült a vörös csillagok leverésének, a szovjet emlékmû ledöntésének és a forradalmi vezetõk állítólagos sikkasztásának rövid említésében.

Az elnöki beszámoló legértékesebb része kétségtelenül az, amely a közellátás, a mezõgazdaság, az adó- és hitelügyek, az ipar, a kereskedelem és az oktatás alakulásával és helyzetével foglalkozik. Ebben ugyanis olyan adatok vannak, amelyeket szaktisztviselõk állítottak össze, s bár ideológiai maszlaggal vannak keverve, más tényekkel kiegészítve kiolvasható belõlük a valóság.

Az elnök bejelentette még a tanács hivatali apparátusának átszervezését, amelynek során csoportok szûntek meg és olvadtak be, megszûnt az osztálygazdálkodás, és megtörtént a 11%-os racionalizálás.

Beszéde végén Nagy György hosszasan sorolta a már akkor is unt közhelyeket a proletárforradalomról, a marxizmus-leninizmusról, a Szovjetunió iránti hûségrõl meg a nemzetközi imperializmus hiábavaló próbálkozásairól s végül a szocializmus végsõ gyõzelmérõl. A hozzászólások fõként a szovjet emlékmûvek helyreállítása körül forogtak.

Ennek az 1957. március 12-én megtartott tanácsülésnek az ad különös jelentõséget, hogy a városi tanács visszakapta, újra betöltötte, és 1990-ig szünet nélkül gyakorolta államhatalmi funkcióját. A „szocialista törvényesség” fél esztendõ után az államhatalom és a közigazgatás helyi szerveinek a mûködésében is helyreállt. Ezt a kádári konszolidáció nagy eredményének tekinthetjük.

A szovjet hõsi emlékmûvek helyreállítása

A ledöntött Kossuth téri és a megrongált Tolbuhin téri emlékmû látványa ébren tartotta a forradalom emlékét, bosszantotta a szovjet megszállókat, és idegesítette a hatalomba visszatért kommunista vezetõket. A tanács vb ipari és mûszaki csoportja már november 9-én szóbeli utasítást kapott a Tolbuhin téri emlékmû helyreállítására 2 napos határidõvel, majd december 1-jén a Kossuth téri obeliszk felépítésére 8 napos határidõvel. A vb december 7-ei ülésének végén megjelent az „orosz parancsnok” - ekkor már állt a téglából felhúzott tû - , és kérte, hogy a ledöntött emlékmûvet húzassák be egy gödörbe, az új emlékmû tetejére szerezzék be a csillagot, és amilyen volt, olyanra csinálják; ha készen lesz, koszorúzási ünnepséget kell szervezni. Január végén megtisztították az emlékmûveket, s a Kossuth térire föltették a csillagot. A helyreállításához vissza kellett vásárolni a MÉH-tõl a csillagot és a plaketteket. Február 23-án délután az MSZMP, a hivatalok és a fegyveres erõk küldöttei megkoszorúzták a két szovjet emlékmûvet és az 1. világháborús magyar hõsök szobrát. A téli fagyban végzett rohammunka és az anyagköltség 28000 Ft-ra rúgott. A mûkõborítás, a csiszolás, a hiányzó bronzplakettek és -csillagocskák, valamint a feliratok még 62000 Ft-ba fognak kerülni Kocsis Ferenc csoportvezetõ számítása szerint, ennek pedig nincs pénzfedezete. Ekkor már csak egy hónap volt hátra április 4-éig. Az 1957. március 8-ai vb-ülés elrendelte a helyreállításnak a felszabadulási évfordulóra való befejezését, sõt - a szovjet parancsnok kívánsága szerint - az obeliszk vasbetonból való elkészítését. A március 12-ei tanácsülésen többen is követelték a csillag visszahelyezését a városházára és az emlékmûvek rendbetevését.

A helyreállítás költségeinek fedezésére Nagy György tanácselnök ravasz tervet terjesztett a március 22-ei vb-ülés elé. Elõször megelõlegeztette a költségeket a községfejlesztési alap terhére, majd javasolta, hogy „a Forradalmi Bizottság által a budapestiek megsegítésére gyûjtött és takarékkönyvön elhelyezett összeg feletti rendelkezési jogot kérje a vb a megyei tanácstól, és a betét összegét a szovjet emlékmûvek helyreállítási költségeire fordítsa.” Szabó József indítványára ezt az egyenes szándékot úgy álcázták, hogy a betétet „az ellenforradalmi események alatt keletkezett károk helyreállítására” kérték. Így a városi tanács vb mint jogutód egy tollvonással megkapta a hiányzó 90000 Ft-ot, s az adakozó kedvû lakosok visszakapták régi fényben ragyogó emlékmûveiket, hogy még 33 évig évente kétszer megkoszorúzhassák õket.

Nagy Györgynek ekkor már egy másik ütõkártya is volt a kezében. 1957. február 14-én feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen az emlékmûvek megrongálása miatt. A rendõrség március végén és április elején letartóztatta a „szobordöntõket”. A rendõrség a terheltek közül megbízta Hajós Imrét és Remzsõ Józsefet, hogy egy névsor alapján gyûjtsék össze az emlékmûvek helyrehozásának árát, a bíróság is megítélte a kártérítést. A vádlottak fizettek, így a városi tanács kasszájába kétszer is befolyt a 90724 Ft. A városházi csillag és a két szovjet hõsi emlékmû helyreállítása végül is 114401,17 Ft-ba került. (1990-ben a Kossuth téri és a Tolbuhin téri emlékmûvek elbontásáért összesen kb. 350000 Ft-ot fizetett a város.)

A járási tanács

A Szentesi Járási Tanács V. B. egy nappal a városi vb után, november 10-én tartott rendkívüli ülést. Ezen Pálinkás Mihály elnökletével rész vettek Török János, Bába Imre titkár, Nagy József, Sas Béla, Bottyán Sándorné, Hajdú János és Kurucz Márton vb-tagok, igazoltan volt távol Szalacsek Titusz elnökhelyettes és Szabó Bálint. Tanácskozási joggal voltak jelen az osztály- és csoportvezetõk, valamint „a járási tanácsi forradalmi munkástanács kiküldötteiként” Agócs László, Vecseri Imre, Apró Lajos, Juhász Gábor és dr. Csonka Imre. Az osztály- és csoportvezetõk közül a munkástanács elnöke volt Márton Sándor, tagja Bertus Pál, Antal Mihály. A vb és a jelenlévõk megvitatták a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány programját és november 7-ei nyilatkozatát. A felszólalók erõs kétségeiknek adtak hangot a kormányprogramot illetõen, és a jegyzõkönyvi határozat szerint is „fenntartással fogadja el” a vébé.

Személyi kérdésekrõl tárgyalva - csak a vb-tagok maradtak bent az ülésen - Pálinkás Mihály bejelentette a maga és helyettese, Szalacsek Titusz lemondását. A határozat ezt azzal fogadta el, hogy „a végrehajtó bizottság vezetõ funkciói nem lehetnek olyan kezekben, akik hûen, a törvényeken túlmenõleg, egyéni kezdeményezésekkel kiszolgálták a Rákosi-Gerõ-klikk népellenes kormányát”. Az elnöki funkciót helyettesként, ideiglenesen Török János vette át, Pálinkás és Szalacsek a vb tagja maradt. A vb és a forradalmi bizottság (munkástanács) nem adott ki sem közös, sem külön nyilatkozatot. A Szabad Viharsarok csak Pálinkás és Szalacsek leváltását közölte.

A járási vb 1956. november 23-án, a városi vb-vel egyidõben tartotta következõ ülését. A tanácskozási joggal részt vevõ forradalmi bizottsági tagok száma fölülmúlta a vb-ét: Korom Mihály, Antal Mihály, Dichman Ferenc, Márton Sándor, Juhász Gábor, Bertus Pál, Dóczi Imre, Vecseri Imre, Kulcsár Szilárd és Apró Lajos. Az õszi mezõgazdasági munkák helyzetérõl szóló beszámolót Bertus Pál osztályvezetõként tartotta meg. A vb megállapította a vetõmaghiányt, és szükségesnek tartotta a feloszló szövetkezetek és a tagosítás körüli zavar megszüntetését.

A 2. napirendi pont a községek élén lezajlott személyi változásokkal foglalkozott. Már az elõzõ ülésen elhangzott Kurucz Márton vb-tag szájából, hogy „egy községben sem szabad a dolgozók nyakába erõszakolni azt a községi vezetõt, akit a nép nem szeret. Ne erõltessük a kormányrendelet merev végrehajtását&ldots;” A Bába Imre vb-titkár által megszövegezett elõterjesztés szerint minden járásbeli községben megvoltak a vb és a forradalmi bizottság együttes ülései, amelyeken részt vettek a járási tanács vb küldöttei, köztük a forradalmi bizottság tagjai is, és amelyeken „állást foglaltak az irányban, hogy a községi végrehajtó bizottságok soraiból távozzanak azon személyek, akik az elmúlt rákosista, törvényellenes rendszert, annak népellenes intézkedéseit a rendeleteken túlmenõen is oly módon szolgálták ki, hogy ezzel a mûködésükkel a dolgozó nép soraiban személyükkel szemben jogos ellenszenvet váltottak ki.” A községi vb-elnöki székekben minden változást jóváhagyott a járási vb: Árpádhalmán Blaskó Imre helyébe Domsik Lajos ült, Bokroson Makai Rókus helyébe Piroska Ferenc, Cserebökényben Szarka Mihály lett az elnök, Magyartésen Horváth György helyett Puskás Sándor, Mindszenten Ludányi Mihály helyett Horváth József, Nagytõkén Horti Rókusné helyett senki, Szegváron Menyhárt Antal helyett Tóth László, Székkutason Oláh Sándor helyett senki, Tömörkényen Fekete István helyett Jaksa Pál. Csanyteleken (Fejes János), Nagymágocson (Szomszéd András) nem történt változás az elnök személyében. Felgyõn az egész vb lemondott, a község vezetõ nélkül maradt (ideiglenesen megerõsítették a régit, az elnök Szilágyi Ottó. Derekegyházán, Eperjesen, Fábiánsebestyénben és Mártélyon nem változott a vb. A községek egy részében az elnök mellett a helyettes és a titkár is változott. Vitát váltott ki Magyartéssel kapcsolatban Puskás Sándor megválasztása, mert Kurucz Márton szerint régen 200 hold bérlete volt, márpedig „ebben az országban munkáshatalomnak kell lenni.” Egyedül szavazott Puskás ellen&ldots;

A december 7-ei vb-ülés már a forradalmi bizottság (munkástanács) nélkül zajlott le, viszont ettõl az üléstõl kezdve mindig ott volt a járási ügyész is, ez esetben Molnár László. Szó volt a mezõgazdaságról, az áruellátásról és a községi végrehajtó bizottságok személycseréirõl. A legfontosabb azonban a Papp Sándor megyei vb-elnök által küldött „Szempontok a végrehajtó bizottságok megerõsítéséhez” c. utasítás, amelyben az elnök elrendeli a tanácsülések szüneteltetését, a vb-k kormányhû elemekkel való feltöltését járási, ill. megyei kinevezéssel. A legfontosabb: „Központi munkástanácsok létrehozását sem városi, sem járási szinten a kormány nem ismeri el”. Ezen az ülésen Szabó Bálint vb-tag (rendõrkapitány) élesen támadta Piroska Ferenc bokrosi vb-elnököt, egy szegvári küldöttség pedig követelte a vb-k megtisztítását, azoknak az október 23-a óta hozott vb-határozatoknak a felülvizsgálását, amelyeket a községekben hoztak, és hogy a járási vb bízza meg az elnöki tisztség betöltésével Kurucz Márton elvtársat.

Ez a kívánságuk teljesült. A Szentesi Járási Tanács Végrehajtó Bizottságának két hét múlva már Kurucz Márton volt az elnöke, Török János a helyettese, Bába Imre a titkára; tagjai: Szabó Bálint, Remzsõ József, Hajdú János, Bella György, Szirbik Imre, Fejes János, Kalamusz József és Vígh Sándor. A következõ, kéthetenként tartott vb-üléseken a gazdaság - elsõsorban a mezõgazdaság - helyzetével, a közellátással, a szövetkezetekkel, az iskolákkal, az iparral és a kereskedelemmel foglalkozott a testület. Az elõterjesztések többnyire szakszerûek voltak - az iskolákról szólókat kivéve -, a vb-t azonban inkább a valóságos helyzet politikai szempontjai érdekelték, mert azokhoz nem kellett sok szakértelem. Általános volt mindenért - a mezõgazdasági termelõszövetkezetek felbomlásáért (ez kb. 50%-os volt), az ipari szövetkezetek zavaraiért, az iskolás gyerekek hittan- és idegennyelv-tanulásáért, a közellátás akadozásáért stb. - az „ellenforradalmi” propagandát okolni. A pedagógusokat minden szinten és minden alkalommal elmarasztalták, a községekben õk lettek a bûnbakok.

1957 februárjában megkezdõdött az egyes községekrõl szóló beszámolók megvitatása. Ez valóságos vesszõfutás volt a községi vezetõk számára, mert sohasem lehetett tudni, hogy Kurucz Márton vb-elnök vagy a vb tagjai éppen melyik párthatározat szerint értékelik a helyzetet: pl. ki a kedvesebb a járási elvtársak számára, a jó szakember vagy a veterán kommunista? Megtanulták, hogy a politikai megbízhatóság szempontja minden mást megelõz.

A járási tanács vb nagyon határozott irányú mûködésének látványos eleme volt a káderpolitika. Ahogy az 1957. július 5-ei ülés határozata megállapította, a forradalom alatt a vezetõk 71%-át eltávolították. Ezért „a kádermunka végzésénél gondoskodni kell arról, hogy a járási és községi apparátusba csak olyan elemek kerüljenek be, akik hûek a népi demokráciához, és fenntartás nélkül egyetértenek a párt és a kormány célkitûzéseivel&ldots; vezetõ munkakörökbe lehetõleg párttagok legyenek beállítva”. Ez a kívánság teljesült. A korábban is kifogásolt vb-elnökök közül eltávolították Piroska Ferencet, Jaksa Pált és Tóth Lászlót, és visszahozták „az ellenforradalmi elemek által eltávolított vezetõket”. A járási tanács apparátusát 137 fõrõl 67 fõre csökkentették, ez kiváló lehetõséget adott Tóth Imre személyügyi elõadónak az említett szempontok érvényesítésére. Igaz, ez a hivatalnokok iskolázottságának rovására ment, és a párttagok aránya is csökkent átmenetileg.

A kommunista államhatalom és államigazgatás helyreállításának fontos állomása volt a Szentesi Járási Tanács 1957. március 16-ai rendes tanácsülése, amely ezt a tényt igyekezett külsõségeiben és tartalmában is reprezentálni. A volt megyeháza nagytermében Kurucz Márton vb-elnök meghívására 47 járási tanácstag jelent meg, 19-en maradtak távol (a meghívott tagok között nincsenek felsorolva azok, akiknek kizárását majd javasolni fogja az elnök). A tanácskozási joggal meghívott 45 gazdasági, tanácsi stb. vezetõ közül 17, köztük Vámosi Jánosné ügyész volt ott. Az ülés elnöke Kurucz javaslatára Török László lett.

A tanácsülés a vb-elnök beszámolójával kezdõdött, amelyben Kurucz Márton értékelte a politikai helyzetet, ennek summájaként kijelentette, „hogy az október 23-át követõ események az elsõ naptól kezdve ellenforradalmiak voltak, fõ célja a szocialista vívmányok felszámolása, a népköztársaság megdöntése, a restauráció”. Ez a - nyelvileg sántító - mondat arra késztette a hozzászólókat, hogy egyenként is politikai hitvallásukként ismételgessék; a végén a tanácsülés határozatba is foglalta. Ugyancsak az ellenforradalmat vádolták meg a jelenlévõk a mezõgazdaságban, különösen a termelõszövetkezetekben végzett rombolással. Az iskolákban történtekért egyes pedagógusok „szigorú felelõsségre vonását” hagyta meg a tanács.

A 2. napirendi pontban személyi változások voltak. Ellenforradalmi tevékenységük miatt megszüntették Lendvai Gyula csanyteleki, Lévai Henrik magyartési, Csonka Jánosné és ifj. Molnár János székkutasi, Vincze Sándor tömörkényi, Szilák György nagytõkei és Márton Sándor szentesi járási tanácstagságát. „Tevékenységükkel méltatlanná váltak a dolgozó nép bizalmára.” A tanácsülés elfogadta a lemondásokat - köztük a Szabó Bálintét, Pálinkás Mihályét, Szalacsek Tituszét és Török Jánosét -, és jóváhagyta az új vb-tagok megbízását. Minden határozat egyhangúan, ellenvetés nélkül született. A hozzászólók közül Török László mutatott némi megértést az értelmiség, ezen belül a pedagógusok problémái iránt, és egyáltalán õ jelezte, hogy némely kérdések bonyolultak. A tanácsülés szellemét azonban mégis inkább Pálinkás Mihály volt vb-elnök fejezte ki, aki azt ajánlotta a vb-nek, hogy kísérje figyelemmel a már kirúgott Darabos József és dr. Csonka Imre pályáját, és új állásukból is dobassa ki õket, Vecseri Imrét is távolítsák el a járási tanács apparátusából.

Ezen a tanácsülésen inkább a régi, a forradalom elõtti idõk és rendszer restaurációja, mint az új kádári konszolidáció valósult meg. De lényegét tekintve a konszolidáció tulajdonképpen restauráció volt.

(A szerzõ itt megjegyzi, hogy a szentesi járás forradalom alatti és utáni történetével ebben a könyvben nem akart foglalkozni. Minthogy azonban az elõadott események Szentesen történtek, részét képezik a város történetének is. Akár a járás, akár a járáshoz tartozó 16 község 1956-os forradalmának története kitûnõ téma lenne szakdolgozatot készítõ történelemszakos egyetemi és fõiskolai hallgatók, disszertációjukat író doktorjelöltek és megfelelõen képzett helytörténészek számára. A levéltárban bõséges anyag áll a rendelkezésükre.)

A közellátás

A közellátás megszervezése kulcskérdés volt a Kádár-kormány számára: az embereknek enniök, ruházkodniok, fûteniök, közlekedniök kell. Minderre lehetõséget adni a kormány elfogadásának, majd támogatásának alapfeltétele volt. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány már 1956. november 9-én megalkotta a Közellátási Kormánybizottság létesítésérõl szóló 3/1956. (XI. 12.) sz. határozatot, és a kormánybizottság vezetésével Nyers Rezsõt bízta meg. Ugyanakkor a megyékbe és a megyei jogú városokba kormányösszekötõket nevezett ki a megyei, ill. megyei jogú városi tanács vb-k munkájának támogatása és a kormányhatározatok végrehajtása érdekében.

Néhány nap múlva a kormány kinevezte a megyei közellátási kormánybiztossá Laki Imrét, a Csongrád Megyei Füszért Vállalat igazgatóját. A kormánybiztos elmondta, hogy az elõzõ héten 100 vagon húst, tejet, kenyeret, élõ állatot szállítottak a megyébõl a fõvárosba. A megye közellátási helyzete kielégítõ. Szénbõl, motorüzemanyagból azonban hiány van. Ezért tárgyalásokat kezdett a Temesvár tartományi és a zentai járási vezetõkkel. Ennek értelmében a megye szenet, petróleumot, gázolajat és kenõolajat kap, cserébe pedig gyümölcsöt, alumíniumedényt és pálinkát ad.

A forradalom napjaiban a Forradalmi Bizottság saját teendõi közé sorolta a péküzemek tüzelõellátását, liszt, só és zsír beszerzését, a vendéglõk anyagellátását és a takarmánybeszerzést (lásd A forradalom hétköznapjai c. fejezetet). A szovjet megszállás után, november 9-én kiadott közös Felhívásban a városi tanács vb és a Forradalmi Bizottság bejelentette, hogy a lakosság ellátása biztosítva van, és kemény intézkedéseket helyezett kilátásba az üzérkedés megakadályozása érdekében (lásd az Utóvédharcok c. fejezetben). A tüzelõ- és üzemanyaghiány már akkor is súlyos volt.

Négyesi János, aki akkor a Kisker igazgatója volt, úgy emlékszik, hogy a november 4-e utáni elsõ napok egyikén az Esze Tamás laktanyába rendelték az élelmezési vállalatok (Kisker, Füszért, Jászöv, Sütõipar) vezetõit, és szigorúan meghagyták nekik, hogy gondoskodjanak a lakosság ellátásáról. Ez feltehetõleg november 6-án, tehát Németh Károly megyei párttitkár látogatásakor, a karhatalom megalakulása után, de a szovjet megszállás elõtt történt. Egyébként ezek a cégek sem a forradalom napjaiban, sem a kádári ellenforradalom idõszakában nem sztrájkoltak. November közepe táján a Sernevál, december közepén a Sütõipar fenyegetõzött munkabeszüntetéssel, azonban mindkettõt gyorsan és erõszak nélkül sikerült leszerelni.

A városi tanács vb 1956. november 23-ai rendes ülésének 1. napirendi pontja „A város közellátási helyzetének megtárgyalása” volt. (A 2. „A városi központi munkástanács létrehozása”, lásd az Utóvédharcok c. fejezetben.) Az elõadó Szabó Ferenc kereskedelmi csoportvezetõ volt, meghívottként ott volt Bors Imréné, a Tüzép-telep vezetõje, Négyesi János, a Kisker igazgatója és Pilcz László, a Szentes Járási Földmûves-szövetkezet, a Jászöv megbízottja. Az ülés egész tartama alatt jelen volt tanácskozási joggal a Forradalmi Bizottság, Vámosi Jánosné államügyész, Dobóczky István tervcsoportvezetõ, részben jelen volt Árkossy Árpád, a megyei tanács kiküldöttje.

Az elõadó és a hozzászólók megállapították, hogy alapvetõ élelmiszerekben (hús, zsír, só, liszt) nincs hiány, a szállítás azonban akadozik; burgonya kevés van. A vágóhíd nem mûködik, az élõ állatokat Vásárhelyre kell szállítani; a vágóhídra szüksége volna a városnak. (Két nap múlva a húsiparosok szövetkezetük számára akarták megszerezni, lásd az Utóvédharcok c. fejezetben.) Tejbõl, zöldségbõl is van elég, cukorból is. Egyedül a só darabolása és ideszállítása okoz gondot. Cigaretta szinte egyáltalán nincs. Ruhanemûbõl kevés van, a szabószövetkezet és a háziipar termékeit azonnal fölszívja a piac. Itt is szállítási baj van, mert a megyében van elég ruhanemû. A vegyesipari cikkek közül kevés a petróleum (a tanyákban azzal világítottak), mûszaki cikkekbõl jó az ellátás. Benzin és gázolaj rövidesen érkezik, a szállításhoz és a szántáshoz elég lesz. Egyetlen megoldhatatlannak látszó probléma a tüzelõellátás. Október 23-a óta 8 vagon szén érkezett a lakosság számára, ezt kimérték 50-200 kg-os adagokban. A megyei központ nem ad többet. Talán Jugoszláviából vagy Romániából kellene behozni, vagy közvetlenül a bányákból cserélni élelmiszerért. A Forradalmi Bizottság tagjai fõleg az árdrágítás és az üzérkedés ellen léptek fel.

A vita végén úgy határoztak, hogy a vb a közellátási kormánybiztoshoz fordul: az üzemanyag (benzin, gázolaj, kenõolaj, szén) elosztását maga intézhesse; a város kapjon diszpozíciót a Szegedi Erdõigazgatóságtól tûzifára; a Szentesrõl a vágóhídra vitt állatoknak a zsírja, szalonnája is kerüljön vissza. A vb-elnök felhatalmazást kapott arra, hogy szükség esetén rendelkezhet a városban elfekvõ szénkészletek felhasználásáról, hogy így biztosítsa a közüzemek ellátását.

Az 1957. március 12-én tartott tanácsülésen az elnöki beszámoló elégedetten állapította meg, hogy „az áruellátásban különösebb fennakadás nem is következett be”. Élelmiszerhiány nincs, nem is volt, csak cigarettát nem lehet kapni. (A szerzõ emlékezete szerint bolgár cigaretta és bor majdnem mindig volt.) Továbbra is nagy a kereslet motorkerékpárok, mûszaki cikkek, vasáruk, mezõgazdasági kisgépek, vegyszerek, szappanok és hasonló cikkek iránt. A hozzászólásokból azonban az is kiderül, hogy üzemanyaghiány miatt állnak a Gépállomás traktorai, tüzelõ változatlanul nincs, százak és ezrek kérik a húsboltok vasárnapi kinyitását, kenyér sincs mindig elég, citromot csak néha lehet venni, sok cikket csak a pult alól kaphat a jó ismerõs. Az inflációt sikerült megakadályozni. A meg-megújuló felvásárlási láz nagy jövedelemhez juttatta a kereskedelmi vállalatokat. Az üzérkedést megfékezték.

Az áruellátás folyamatos javulása, a korlátozott, de mégiscsak létezõ piac mûködése azt a hitet keltette az emberekben, hogy a dolgok folyamatosan javulnak. Ez is nagyban hozzájárult a kádári konszolidációhoz.

A szövetkezetek

A mezõgazdaságban továbbra is érvényben volt az a rendelkezés, amely szerint a termelõszövetkezet közgyûlési határozattal feloszolhat, és egyes tagok is kiléphetnek bevitt vagyonukkal együtt. A forradalom felgyorsította ezt a folyamatot. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a kötelezõ beszolgáltatás megszüntetését, valamint a szövetkezeti mozgalom és a tagosítás területén elkövetett törvénytelenségek határozott felszámolását ígérte. (Igaz, ezeket már Nagy Imre Nemzeti Kormánya is megtette.)

A forradalom alatt és után a termelõszövetkezetek némelyike egyben maradt (Vörös Csillag, Rákó-czi), némelyike kettévált (a Felszabadulásból Lapistón kivált a Dózsa György, a Vörös Októberbõl a nagytõkei Kalinin), az Alkotmány november 6-án kimondta ugyan a feloszlását, de ezt a hatóságok nem ismerték el, így tagjai meggondolták magukat, és maradtak. Az összes termelõszövetkezetbõl 144-en léptek ki, és 506 kat. hold földet vittek ki. A kivitt földeket a terület szélén mérték ki. Minden kilépõ a bevitt vagyonát vihette magával, a közös vagyonból nem kapott semmit. Egyedül a Vörös Októberben hordták szét a takarmányt, az állatok átteleltetésérõl központi készletbõl kellett gondoskodni. 1957 márciusáig 6 tsz-tagot zártak ki „ellenforradalmi tevékenység” miatt, és 37 új tag jelentkezett felvételre. Mind a tsz-ek, mind az egyéni gazdák felkészültek a tavaszi munkákra, és elegendõ vetõmag áll a rendelkezésükre - állapította meg az 1957. március 12-ei tanácsülésen Nagy György tanácselnök beszámolója.

Az Elnöki Tanács 10/1957. sz. törvényerejû rendelete lehetõvé tette, hogy a parasztok kárpótlást kapjanak azokért a földekért, amelyeket tõlük igazságtalanul és törvénytelenül elvettek. A kérelmek beadására február 4-étõl 28-áig volt lehetõség. Ez alatt az idõ alatt 390 kérelem futott be kb. 2800 kat. hold földre. Az állami tartalékföld mindössze 1800 kat. hold nagyságú, ezért a vb sorrendet állapított meg: elõször azok kapnak földet, akik régebben kiléptek a tsz-bõl, de földet nem kaptak vissza; másodszor azok, akik a tagosításkor nem kaptak csereingatlant; harmadszor azok, akiknek a földjét kártalanítás nélkül sajátították ki; végül azok, akik az államnak felajánlották a földjüket. A munkát egy bizottság végzi, a vb minden esetben külön határozatot hoz, telekkönyvi tulajdonba október 1-jén kerül a föld; amennyiben az állami tartalékból kap valaki földet, az csak 1958. október 1-jén kerül az illetõ használatába. (A szerzõ megjegyzi, hogy 1959 tavaszán már megkezdõdött az a hatalmas erõvel végbe vitt akció, amely a mezõgazdaság szinte teljes kolhozosításhoz vezetett. Ezt azonban 1957 tavaszán még nem lehetett tudni, hisz a kormányprogram is „az egyéni dolgozó parasztok megsegítésérõl” beszélt.)

Nagy György beszámolója lehûtötte a tagosítás megsemmisítésére irányuló várakozásokat. Mivel a tagosítás önmagában törvényes volt, ezért a vb csak azokban az esetekben intézkedik, amelyekben valóban törvénysértés volt: ha a paraszt kevesebb aranykorona értékû földet kapott, vagy ha több darabban mérték ki neki.

Kétségtelen, hogy az elsorolt intézkedések megnyugtatták, sõt részben megnyerték a parasztságot, és ezzel nagyban hozzájárultak a rendszer konszolidációjához.

A szövetkezeti ipar viszonylag gyorsan és könnyen magához tért a forradalom leverése után. Csak termeléssel foglalkozó ktsz csak egy volt: a Háziipari Szövetkezet, ez mérsékelt nyereséggel zárt 1956 végén, az üzemben dolgozók 900-1000 Ft-ot kerestek, a bedolgozók 300-400-at; sem ki-, sem belépés nem volt. A Mezõgazdasági Felszereléseket Gyártó KTSZ is nyereséggel zárt, tagjai havi 1500 Ft-os átlagkeresetet értek el; ki- vagy belépés nem volt. A Vas- és Fémipari KTSZ is nyereséges volt, tagjai 1420 Ft-os átlagot kerestek; 8 kilépés volt. Az Asztalos KTSZ anyaghiány miatt lett veszteséges, a tagok 1200 Ft-ot kerestek; 2 kilépõ volt. A Cipész KTSZ a súlyos bõrhiány miatt veszteséges volt, tagjai így is 1290 Ft-ot kerestek havonta; sem ki-, sem be nem léptek. Az Épületjavító KTSZ nagy nyereséget ért el, 1400 Ft-ot fizetett havonta; ennek ellenére 5-en kiléptek belõle. A Fodrász KTSZ nyereséges volt ugyan, de csak 700 Ft-ot kerestek havonta a tagjai; 4-en kiléptek. A Szabó KTSZ veszteséggel zárt, 1100 Ft átlagkeresetet adott; itt volt a legnagyobb mozgás: 7 kilépõ és 8 belépõ volt.

A tanács vb ipari és mûszaki csoportjának jelentésébõl kiderül, hogy a szolgáltatóipari szövetkezetekben viszonylag jól kerestek a dolgozók, s csak kevesen (26-an) léptek ki. A szövetkezet létbiztonságot adott. A vállalkozó szellemû iparosok - ha hittek a kormányprogram ígéretének, ti. hogy „A kormány támogatja a kisipart és a kiskereskedelmet” - iparengedélyt váltottak; a forradalom után 76 új iparengedélyt és 11 kereskedelmi engedélyt adott ki a hatóság márciusig, sokkal többet, mint a megelõzõ idõszakban. 1957. február 28-án az iparigazolvánnyal rendelkezõk száma 487 volt.

A magánkisiparosok adókedvezménye élénkítõleg hatott, a nyersanyaghiány viszont õket jobban akadályozta. Különösen a talpbõr, a vas- és lemezáru, a kovácsszén és a tüzelõ hiányzott. Ezek pótlására azonban volt remény - a külkereskedelem élénkülése -, így a kisiparosok száma gyorsan elérte azt a kb. 500-as szintet, amire a szövetkezetek mellett szüksége volt a városnak.

A szövetkezeti és a magánkisipar megszilárdulása, ill. fejlõdése 1957 tavaszán a kádári konszolidáció nem lényegtelen eleme volt.

Az iskolák

A Szentes Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága és a Forradalmi Bizottság 1956. november 9-én, pénteken tartott együttes ülésen megfogalmazott Felhívás meghagyta, hogy az iskolákban 12-én, hétfõn kezdõdjék meg a tanítás. Az általános iskolák csak 19-én folytatták a tanévet, a középiskolákban azonban a vonatközlekedés rendszertelensége miatt akadozott a tanítás: a bejárók távollétében nem lehet haladni a tananyaggal.

A Horváth Mihály Gimnáziumban a forradalom napjaiban és a szovjet beavatkozás után is minden nap együtt voltak a tanárok, megtárgyalták az eseményeket, a tennivalókat, és állandó kapcsolatban voltak a két másik középiskolával. (A Közgazdasági Technikum korabeli iratai eltûntek, a Mezõgazdasági Technikum tantestületi jegyzõkönyvei meg sem említik a forradalmat és következményeit.) A tanítás ugyan már 12-én megkezdõdött, de az említett ok miatt rendszertelen volt. November közepén még ez a munka is szünetelt három napig: akkor terjedt el a híre, hogy magyar fiatalokat deportálnak a Szovjetunióba. December 13-14-én a Nagy-budapesti Munkástanács fölhívására a gimnáziumban ülõsztrájk volt, vagyis a tanulók nem feleltek.

Az iskolában megszûnt az orosz nyelv kötelezõ oktatása, mellette és helyette németet, angolt, franciát tanítottak, attól függõen, hogy milyen képzettségû tanáraik voltak. (A gimnáziumban ekkor alapozta meg Nagyajtósi István a késõbb oly híressé lett francia tagozatot.) A hittanítás minden iskolában szabaddá vált, volt, ahol a hittanórát megpróbálták beépíteni az órarendbe, de eredménytelenül.

Iskolai körökben nagy megdöbbenést keltett Hering Béla õrizetbe vételének a híre. Nagy izgalmat váltott ki, amikor december 15-én reggel Majoros János õrnagy vezetésével karhatalmista nyomozók jelentek meg a gimnáziumban, és magukkal vitték a Forradalmi Bizottság irattárát és a „kék dossziét”. 16-án, vasárnap a Csongrád Megyei Hírlap szenzációs cikket közölt „Hová lett a szentesi dolgozók Budapestnek szánt adománya?” címmel, amelyben azt állítja, hogy Hering Béla, Vass Sándor és Apatóczki István a Pestre vitt 20 félsertésbõl a saját zsebére eladott 10-et, és részben azon mindhárman vettek egy-egy zöld Pannóniát (lásd Az utolsó fuvar c. fejezetet). Ez annyira hihetetlen volt, hogy elõbb a Sütõipari Vállalat munkástanácsa menesztett 6 tagú küldöttséget a rendõrségre 17-én (lásd a Munkástanácsok a kádári ellenforradalomban c. fejezetet), majd ugyanaznap egy 25 tagú pedagóguscsoport is fölkereste a rendõrséget. Ott megtekintették a „bûnjeleket”, vagyis a két Pannóniát, majd beszélhettek Hering Bélával is, aki az újság szerint „most megszégyenülten állt és beszélt egykori kartársai elõtt”. Az újság ekkor még hangsúlyozta, hogy „Hering Bélát nem azért tartóztatták le, mert a forradalmi bizottság elnöke volt, hanem azért, mert panamában vett részt.” Az ifjúság már csak a hírlapból értesülhetett a tanárok látogatásának eredményérõl, mert 18-án, kedden (!) már megkezdõdött az iskolai szünet.

A gimnáziumban decemberben Bácskai Mihály tanár a történelemóráinak egy részét volt tanítványainak, Tóth Ernõ és Barta László III. éves magyar-történelem szakos egyetemistáknak engedte át. A marxista-leninista eszmeiségben nevelkedett diákok szokatlan dolgokat hallottak tõlük.

A téli tanítási szünet az iskolákban igen hosszú volt a krónikus tüzelõhiány miatt: december 18-ától február 11-éig tartott. Az elég kemény tél és a december közepétõl fokozódó erõszakos „rendcsinálás” megtörte az ifjúság forradalmi erejét. Februárban az egyetemisták és a fõiskolások visszamentek tanulni, néhányan disszidáltak. (Pl. Gera József, aki késõbb a NASA vezetõ munkatársa lett és Antal Mihály, aki több - holland és német - egyetem professzora lett, nagyon magas vállalatvezetõi beosztása mellett, a korábban említettek közül Szabó Tibor is az USA-ban szerzett orvosi diplomát. A gimnazisták közül ketten mentek ki, Gyuricza Jenõ Kanadában telepedett le, Szentesy Márta visszajött Jugoszláviából. Néhány gyereket Szegeden, néhányat Kiskunfélegyházán csíptek el az igazoltató rendõrök.)

A hatalom birtokosai nyíltan vagy burkoltan a pedagógusokat hibáztatták az ifjúság „eltévelyedéséért”. A rendszer urai nem értették, hogy azok a fiatalok, akik már a szocializmusban nevelkedtek, hogyan fordulhattak szembe vele.

Az MSZMP jó adag gyanakvással ugyan, de a konszolidáció jegyében kísérletet tett a pedagógusok megnyerésére. Ez a hosszú folyamat Szentesen azzal kezdõdött, hogy valamikor 1957. január 27-e elõtt (a fiatal tudósító, sz. r. már akkor is gyûlölte a dátumokat) egy késõbb „szabad pártnapnak” nevezett rendezvényre hívták meg a volt MDP-tag és a jelenlegi MSZMP-tag pedagógusokat, de jelen voltak nem párttagok is, mint pl. Szöllõsy Géza gimnáziumi igazgató. A „baráti beszélgetésen” részt vett Szilágyi Júlia, az MSZMP megyei ideiglenes intézõbizottságának tagja is. A közölt hozzászólások szerint Monori József a volt MDP vezetõit bírálta, Palásti Tamás erõs új pártot akart létrehozni, Gáspár Mihály kommunistának vallotta magát, de félt a régi hibák megismétlésétõl, Simon Tamás a szilárd meggyõzõdést hangoztatta feltételként a belépéshez, Szöllõsy Géza a legképzettebb fiatal pedagógusoknak helyet szánt az ifjúsági szervezetek vezetésében. Szilágyi Júlia nem akarta erõvel az MSZMP-be befogni az embereket, mert a párt tisztasága mindennél elõbbre való.

A téli szünet után a helyzet a gimnáziumban annyiban változott, hogy az orosz nyelvet már 63-an tanulták, a tanulók kb. 13%-a. (A következõ tanévben ismét kötelezõ lett.) Március 15-e elõtt minden iskolában elrendelték az író- és sokszorosítógépek elzárását és õrzését; a rendszer szörnyen félt a MUK-tól (Márciusban újrakezdjük!), pedig arra már egy szemernyi reális lehetõség sem volt. A március 21-e utáni hetekben titokban szervezõdött Szentesen a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ. A gimnazista ifjúkommunisták április 25-én nagygyûlést tartottak, amelyen 30-40-en vettek részt. Május 1-jén a városi KISZ-szervezetek fiataljaival vonultak föl. Az alakuló taggyûlésen 23-an jelentek meg, 21-en léptek be, titkárnak Garbacz Katalint választották meg. Fõ szervezõjük és segítõ tanáruk Rakonczás Pál volt. A tanév hátralévõ részében mozgalmi összejöveteleken vettek részt, és meghallgatták Bozó Sándor elõadásait a proletárdiktatúráról és a kommunista erkölcsrõl. A tanév végén már 40-en voltak.

Nincs nyoma, hogy a gimnáziumban vagy a másik két középiskolában a tavasz folyamán bármi történt volna, ami a rendszer konszolidációját hátráltatta.

Az általános iskolák helyzetével az 1957. március 22-ei vb-ülés foglalkozott Gombos József járási mûvelõdésügyi felügyelõ beszámolója alapján. A felügyelõ szerint a politikai zûrzavar több olyan nevelõt állított az élre, akik számításból anyagi és politikai elõnyök szerzésére törekedtek. Az a baj, hogy a félrevezetett nevelõk és a fiatalok õket tekintik példaképnek. Nem látják be, hogy itt ellenforradalom volt. Sokat jelentett ugyan, hogy Kurucz Márton elvtárs elbeszélgetett a pedagógusokkal, de nem volt elég. Különösen rossz hangulatot szül a sok õrizetbe vétel, még ha csak pár napra történik is. (Gombos József nyilván a március 15-e elõtti „begyûjtésre” célzott.) Akinek bûnhõdnie kell, bûnhõdjék, de a többi pedagógust hagyják dolgozni.

A gyerekek is kizökkentek a normális életbõl. A fegyelem megromlott, s ebben a szülõk is hibásak, még a kommunista szülõk is. Lassanként a nyelvoktatás is rendezõdik: Hékéden és Berekháton már csak oroszt tanítanak, a Petõfi utcában, a Köztársaság téren, a Kossuth téren és a Felsõpárton még németet is. A nyelvválasztás az osztályfõnököt minõsíti. Õsztõl az orosz kötelezõ lesz. (Nem tette ugyan hozzá, de logikájából adódik a következtetés: akkor ez is megoldódik, marad egyedül az orosz. Úgy is lett.) A hittantanításban helyreállt a rend: csak az órarenden kívül, csak a szülõk kérésére, az igazgató köteles ellen-õrizni. A református hitoktatók megfelelõen viselkedtek, a katolikusokkal annál több baj volt. Az úttörõcsapatok újjászervezése megkezdõdött. Az igazgatók és az úttörõvezetõk közös értekezleten vettek részt. A Kossuth téren nincs csapat, a többi iskolában már van, noha a jelentkezõk száma lényegesen kevesebb, mint a múltban. (A következõ tanévben majdnem 100%-os lett.)

A vita során Nagy György vb-elnök hosszú fejtegetésbe bonyolódott, amelynek az volt a lényege, hogy a pedagógusok maguk sem hiszik el, amit tanítaniuk kell, és lenézik az iskolázatlan politikai vezetõket. (Ebben nagyjából igaza is volt.) Kárhoztatta azt az intézkedést, amelyik a városi oktatási csoportot megszüntette, és az általános iskolákat a járási tanács apparátusának rendelte alá, mert így „nincs a városi tanács kezében egy olyan szerv, amelyen keresztül&ldots; a párt politikáját bele tudná vinni az iskolai politikába”.

A megyei tanács mûvelõdési osztályán 8 szentesi pedagógus ellen folyt fegyelmi eljárás még augusztusban is. A tanévkezdésre ezek befejezõdtek (eredményük A megtorlás c. fejezetben). A leginkább párthû pedagógusok közül a hékédi iskolából Mikula Kálmán a járási mûvelõdési osztályra került, Gombos József ugyanott mûvelõdési felügyelõ lett.

Az általános iskolákban a konszolidáció szinte fegyelmi kérdéssé egyszerûsödött: a gyerekeket a szülõknek és a pedagógusoknak kell megregulázniuk, a pedagógusokat pedig a hatóságoknak és a pártnak. Az utóbbi igyekezet sikeresebb volt, a gyerekek fegyelme nem biztos, hogy a rendszertõl függ.

* * *

A proletárdiktatúrának és munkáshatalomnak nevezett rendszer valóban megszilárdult, a forradalom emléke lassan elhomályosult, csak a megtorlás súlyos ítéletei rázták meg az embereket. Az ellenállás a föld alá kényszerült. Nincs nyoma, hogy Szentesen bármilyen rendszerellenes szervezkedés lett volna. De jelképes tettnek tekinthetjük, amire Csorba György vb-tag az 1957. augusztus 23-ai ülésen panaszkodott: „&ldots;Az Erzsébet kertben a vörös csillagot a virágágyból már kétszer kitépték”.