Dr. Kunszeri Béla 1909-1996

Elment Kunczer Kollega, hiszen gazdag életébôl majd húszat, mint a Népszava munkatársa, majd a Lapkiadó Vállalat nyugdíjasa töltött közöttünk, és felettünk... Cserkészrepülô-irodája ugyanott volt a Petôfi utca elején, ahol most a Szentesi Életet tördelik, és a levegôbe is elôször itt emelkedett, Hékéden, és még tavalyelôtt is leszállt az új reptéren, barátjával, Rubik Ernôvel - és örült nekünk. „A Legjobb Vendég” címet is akkor érdemelte ki dr. Vörös Gabriellától, amikor a reptéravatóra jövet „Pilátus” gépével megkapta a direkciót: Csongrád rk.torony - KDK 6 km (tanya a Kurcaparton). És a lepedôkbôl sebtibe rakott „Hozott Isten!” „T” alakú tréfás leszállójel fölött 450 m-nyire kis ívû bal kanyarba döntötte gépét, és az ívbôl D-nek, Berek-TV-toronynak úgy siklott ki egyenesbe, hogy közben háromszor meglibbentette a szárnyakat. Harsogó tavasz volt, és mi a legnagyobb tükrünkkel vetítettük felé Phoebus képét, mely ôt mindig vezérelte. Béla a természet szerelmese volt, családja telepesbôl lett igazi kun, és ôt a Szerhöz közeli Sövényházi pusztán találta és lepte meg az Alföld Géniusza. A csongrádi gimnáziumba még akkor járt, amikor az a Szentesi Horváth Mihály-hoz tartozott, és alispán is itt lett Szentesen - szögezzük le! - igaz elhivatottsággal az államigazgatási szolgálat lényegéhez: a nép képviseletéhez. Amikor a Szentes-Hódmezôvásárhelyi 100 éves HÉV nosztalgiavonaton velünk végigutazott, mint az érdekeltség államosítás elôtti utolsó elnöke, és a vásárhelyi Nagyállomáson csak pöfögtek a masinák, és csak hadonászott Mihály Béla karnagy, hiszen Szánthó Lajos földink „Vasutas fanfár”-ját fújták, Béla bácsi nem tudta elmondani a díszbeszédjét, mert a könnyei végigfutottak a papíron, és levegôt csak annyit kapott ez a magaslati ritka léghez szokott pilóta, hogy: - Köszönöm Fiúk ! Tavaly még arról cikkeztünk, hogy a Repülôk Bálján milyen csuda kitüntetést kapott Ernôvel, és hogy a repült órák számában leánya már hajazza. A vér nem válik vízzé. Én pedig biztos vagyok benne, hogy aki az Egekkel egy életen át olyan közeli jó viszonyba került, mostantól csak még otthonosabban érzi majd magát, és a Csongrád-szentesi táj az ô számára „odaföntrôl” sem marad térkép csupán. Az 1996. december 11-én, életének 88. évében elhunyt földink hamvasztás utáni búcsúztatása január 10-én, pénteken délben lesz a budai Szent Gellért plébániatemplomban. Díszpárnáján ott csillognak majd világi hívságai: a Tûzoltó Szövetség Szolgálati Érme (1942), a Közlekedési Miniszter Elismerô Oklevele (1946), a Népi Repülésért Érdemérem (1948), a Munka Érdemrend (1973), és a JATE Gyémántdiplomája (1992). Magunk, ha legközelebb géppel szállunk fölébe, egy irtózatosan szûk dugóhúzószerû ívet hajtunk végre hamvai felett, - ahogy illik, és ahogy kijár - az egykor felettünk, és velünk röpködônek: „Egy gép megint csak felszállt, és soha nem tér vissza !” Köszönjük az ajándékaidat Béla Bácsi ! (RG)