Profizmus
A minap szűk családi körben néztem egy vízilabda mérkőzést (ötvenen voltak
beleszámítva két csapatot és a versenybírókat is) az uszodában és közben
azon töprengtem, hogy miért ez a csekély érdeklődés. Miért van az, hogy
míg a világ fejlett részén tíz- és tízezrek töltik az idejüket a sportmérkőzéseken,
szurkolva szűkebb és tágabb környezetük sportolóiért, csapataiért addig
nálunk szépen lassan az érdektelenségbe fulladnak a sportesemények, és
ennek következtében haldokolnak az egyesületek is.
Persze nem csak az uszodában tapasztalható ez, hiszen az ökölvívó Vb-n
összesen nem volt annyi néző, mint egy német kisvárosban rendezett professzionista
mérkőzésen.
Az ugye triviális, ha nincs közönség, akkor nincs támogató, mert akkor
nincs üzleti értéke a sportnak, de ahhoz, hogy közönség legyen, előbb befektetni
kell.
Befektetni létesítményekbe, tömegsportba, gyermeksportba, közvetlen
"gladiátor" nevelésbe, mert ma már az élsportnak semmi köze a klasszikus
sportoláshoz. Az élsport a szórakoztató ipar része. S ameddig ezt nem így
kezelik addig nincs esély változásban reménykedni.
A sportnak nem könyöradományokra van szüksége, hanem üzleti alapon
gondolkodó befektetőkre és tulajdonosokra.
Megváltozott társadalmi gondolkodásra, polgári öntudatra. Fizetni,
dicsekedni akaró polgárra, aki bizony meg tudja venni a belépőjegyet, sőt,
hajlandó sokszoros áron jegyet venni, és ezzel kifejezni támogatását a
sport iránt.
De hol van itt polgárság?
Bérrabszolgák, nemzet napszámosai, alattvalók vannak.
Nem lehet gazdasági környezetre okolni, mert a kelet-európai országokban
rosszabb gazdasági körülmények között is megtelnek a csarnokok és az uszodák.
Nagyságrendekkel nagyobb jövedelemhez juttatják kedvenceiket a szponzorok,
tulajdonosok és rajongók.
Hajtja őket a nacionalizmus.
A nyugaton a sportolókat hajtja az eredményelvűség és a kiugró jövedelem
szerzés lehetősége. Nálunk a nemzeti tudattól a szűkebb és tágabb környezet
által átruházott felelősségtől megremegnek a kezek, és a lábak. Rosszul
van a mai Magyarországba kódolva a győzni vágyás.
S bár ebben a században kívülről és belülről is zömében ezt sulykolták
belénk, nem vagyunk eredendően vesztesek!
Ma Magyarországon a sport nem jelent kiugrási lehetőséget, sem a társdalomnak
és az egyénnek, mert a sport nem elismert professzionista foglalkozás.
A profizmus még mindig valamiféle csökevény, valami rossz, valami pejoratív.
Mi tehát a baj fő oka?
A fejekben található, a "támogatók" és a "támogatottak" fejében egyaránt.
Társadalmi problémáról van szó, rossz beidegződésekről. Ezek megváltoztatása
a fő feladatunk. Mert eredmény, közönség és elismertség csak ott lesz,
ahol nem kivájnák a gyenge amatörizmust verbális professzionizmussal álcázni.
Orbán István