Előző
14. oldal

Ezek a helyi viszonyokhoz igazodtak, ugyanakkor az általános szervezési és jogszokások tekintetében is tájékoztató érvényük van. A sztyeppre indulás előtt a kereskedők társulásokat szerveztek, gondoskodtak az óriási értékek biztonságáról. Ibn Fadhlán karavánjában 5000 ember, 3000 ló és rengeteg kétpúpú teve haladt, vitte az árukat távoli népekhez. Az útba ejtendő tartományok lakosainak közreműködése nélkülözhetetlen volt a karaván embereinek és jószágainak élelmezése, pihent állatok biztosítása érdekében. A kereskedők szoros barátságot kötöttek a helyi fejedelmekkel és a tehetős lakosokkal. Megállapított ár fejében ellátást és pihent málhásállatokat kaptak, mindezt hitelben. A kereskedők tartozásaikat visszatérőben rendezték. Előfordult, hogy az adóst baleset érte vagy kapzsiságból áthágta a szabályokat. A hitelező, ilyen sérelmes esetben, bármely visszatérő karaván leggazdagabb kereskedőjén szedte be jogos járandóságát, és egyetlen dirhemmel sem többet. Ha a kényszerkezes helyzetébe jutott kereskedő adóstársa lakóhelyét közölte, akkor a hitelező a legnagyobb távolságra is elment, és a helyszínen érvényesítette követelését; ha eközben bántódás érte, akkor -a vérbosszú szabályai értelmében -bármely ártatlan kereskedő szenvedte el a következményeket. A kereskedelmi biztonság érdekei megkövetelték, hogy a kereskedők megtartsák a szabályokat, mert az egyén közösségi felelősségének szabályához ragaszkodó sztyeppi népekkel szemben elkövetett visszaélések következményei beláthatatlanok voltak. A sztyeppen zsákmány után kóborló fegyveres csapatok ellen a karaván őrsége biztosította a védelmet. A folyóátkeléseknél különösen vigyázni kellett, mert az átkelésre várakozó, összetorlódott karaván könnyű zsákmánynak ígérkezett. A karavántulajdonosok mindig igyekeztek alkudozással elkerülni a fegyveres összecsapást. A folyókon úgy keltek át, hogy nagy bőrzsákokba rakva úsztatták át az árukat.
Hasonló lehetett az etelközi magyarok és a távolsági kereskedők kapcsolata. Nem véletlenül jegyezték meg a keleti kútfők, hogy a magyarok gazdagsága kereskedelmi tevékenységükből származik. Ebbe beletartozott az is, hogy elfogott szláv szolgáikat Bizánc krími birtokain szőnyegért, brokátért és egyéb fényűzési tárgyakért eladták.